Sok könyv közül mikor előkerül s ideadják: olvasd - kinyílik magától engedelmesen. Kinyílik és kinyílt előttem is. És régi képek és régi álmok jöttek elém. Valaha, sírón áhítozva szép versek csengő zenéje után, úgy képzeltem, hogy egy leány áll házának nyitott ajtajában valahol és elénekli helyettem vergődő érzéseit a felkelő nap előtt.

Két kézzel fogja a kapu két nagy nyugtalan szárnyát, hátraveti a fejét és nem törődik vele, hallgatja-e más is és tetszik-e az éneke másnak. Ő csak a felkelő napnak énekel - az pedig halad tovább gyönyörű útján és sohasem lehet megtudni, észrevette-e a bohó, rajongó dalokat és elfogadta-e és tetszettek-e neki vajon...

Így szépek egy leány szerelmes versei és csak így lehetnek szépek, amíg reménytelen, sírós-boldog vágyakozás termi őket. Amíg Phoebus lovag nem válik közönséges földönjáró férfivé, hogy földi tűzzel és földi csókkal fojtsa el a tiszta rajongás énekeit. És aki ezeket az énekeket hallja, az lehajtja a fejét és magába merül és szédülten hull át megszürkült évek sok poros emlékén keresztül ifjúsága virágos-patakos, bárányfelhős mezejéig és szívében szép lesz megint minden régi, bohó gyermekszerelem. De...

ki is lép néha a küszöbön az a lány és messzire vezet. Tágra nyílt szemű, barnahajú, fiús-szilaj és lányosan szelíd leány ő - kézen fogva visz át az ő rétjein és az ő emlékein keresztül és mindnyájan érezzük halkan visszhangozni a mi emlékeinket és érezzük a szívünket a régi rajongással telítettnek megint.

Nem tudom szóval meghatározni, hol van a határ az érzés és a szentimentalizmus között, de mindig pontosan megmondja valami belső mérték: könnyű magaengedés, tétlen álmodozás szülte-e a verset, vagy tisztabüszke lélek nehéz, kénytelen-alázatos meghajlása a szerelem előtt.

Lányi Sarolta verseit ha olvasom, eszembe sem jut, hogy vannak szentimentális versek a világon, de az sem jut az eszembe, hogy forróleheletű és félelmes versek is vannak, amiket ha elolvas az ember, már bűntársnak érzi és szégyelli magát. Jó kis lány énekel az ajtónál és ilyenkor látni: nem bohóság és nem tréfa ez a százszor megmosolygott első nagy érzés.

Áhítatos szívvel kell mindenkinek hallgatnia. Még a férfiaknak is, akik nem tudják soha meglátni és megérteni, milyenek ők egy leány első vágyakozásában. Vagy csak nagyon néha... Ám, mikor azt mondja valaki, egyszerű szavaival és könnyes szemével, hogy ajándék akar lenni a szerelmese íróasztalán - a szerelmeséén, aki nem tud erről a szerelemről -, ott akar kis szobor lenni fémből vagy fából mely igénytelen, szelíd s egy mosolytalan nőfejet ábrázol" -, akkor meg kell hogy érezzenek valamit abból a szédítő magasságból, ahová a lányszerelem helyezi őket, hogy méltók lehessenek szívének minden alázatosságára.