A háború előtt még így beszéltünk:

"Ne félj, melletted állnak barátaid". - " Melléd állunk." - "Elnök úr, ön mellett állunk szívvel-lélekkel." - "Kitartunk vezérünk mellett." - "Az egész ország a király mellett áll." - "Melléje sorakozunk mind egy szálig."

A háború óta ilyeneket mondanak:

"A vezér mögött sorakozó tábor." - "Hindenburg mögött egységes a nép." - "A fajvédők háta mögött álló keresztény tömegek." - "Maga mögött érzi a nemzetiségeket." - "Mögéje csoportosul a kispolgárság." - "Zinovjev mögé szegődött."

Az ember szinte érzi, ez a kétszínű népség csak az alkalmas pillanatot lesi, hogy észrevétlenül kereket oldjon a vezér háta mögött. Nem tehetek róla, úgy hat rám ez a sunyi, óvatos és alattomos szólásforma, mintha valami gyanús csődületről lenne szó, gyáva és ravasz fickókról, akik féltik az irhájukat és elbújnak az anyjuk szoknyája mögé.

Igaz ugyan, hogy a szakaszparancsnok - és legfeljebb még a századparancsnok - a katonái "élén" megy a rohamba a háborúban (hű katonái tehát olykor mögötte járnak), békebeli nyelvérzékem idegenkedik tőle, hogy ezt a képes beszédet belevigyem a nyelvbe. Annál is inkább, mert hiszen a kép hamis. Az igazi vezér, a hadvezér, mégis csak hátulról küldi a rohamba a csapatait - ő maga illő távolban katonái mögött marad.

Igaza volt annak a szónoknak, aki bizonyos felelőtlen elemekre célozva odadörögte a törvényszéki tárgyaláson: "Helyük nem a vádlottak mögött, de a vádlottak mellett, a padon van."

Post equitem sedet atra cura. "Sötét gond ül mögöttem", vajon igazat ad és mellém áll-e a nyájas olvasó ezekben a fejtegetésekben!?

Halász Gyula