Irta: Rózsahegyi Kálmán

Igen tisztelt Szerkesztő úr! Szives felszólitásának, ime eleget teszek, megirom Önnek nézeteimet, elveimet, tapasztalataimat az én szinésznevelésemről. Teszem ezt azért is szivesen, mert azzal a sok bosszantó, hozzá nem értő badarsággal szemben, mely erről a csakugyan nagyon fontos témáról nap-nap után elhangzik, - az ember olyan gyakran tehetetlenül áll.

Teszem ezt azért is szivesen, mert tiz év óta e téren kifejtett eredményes munkám után erre följogositva is érzem magam. Teszem ezt pedig nem szivesen, csak azért, mert nem vagyok iró, és félek, mondanivalóm az irói készség hiánya miatt nem éri el célját…

Egyszerü leszek, mint amilyen egyszerü a módszerem – az út, amelyen fogékony, hóbortos, zavaros kis müvészcsemetéket bevezetek a müvészet szent kapuján.
Semmiféle müvészpálya elérése körül nincsen annyi visszaélés, - mint éppen a szinészetnél.
Ez onnét, hogy erre a pályára a társadalom minden rétegéből, függetlenül előzetes tanulásoktól vágyakoznak, sőt tolulnak az emberek.

És persze, mindig akadnak lelkiismeretnélküli, ügyes üzleti szellemek, kik a járatlanok hiszékenységet, a csillogó jövőt remélőket elszédítik, - kitünő haszonnal, - az eredményről nem szólva.
A szinészpálya pedig szabad pálya és az is kell, hogy legyen! Mert a tülekedés váltja ki az energiát, az edzi, buzditja a tehetséget, azt pedig előre biztosan megitélni csaknem lehetetlen. Nagy, nagy tévedések voltak már – és lesznek is mindig.

A gyakorlat hozza meg a biztos ítéletet, nem a mesterek és nem az iskola – hanem az élet. Hány tehetségemet láttam letörni, és viszont hány jött be, kire nem is számitottam! Vagy talán egy még jobb példa: Engem, megboldogult mesterem, Ujházy Ede, péknek küldött. Ez okokból a pálya annyiszor hangoztatott tulzsufoltságával szemben is tehetetlenül áll az ember. Hiába mondom én egyik-másik növendékemnek, hogy válasszon más pályát, nem erre való, ugy is nehéz itt a boldogulás.