Egy idősebb író, Uray Dezső, állott össze egy fiatal muzsikussal, Nagypál Bélával, operettcsinálásra. Mindketten vonzóan szerény emberek s ugyanily vonzóan szerény a munkájuk. Nem nagy trouvaille a szövegkönyv: egy régebbi fajtájú bohózati ötlet magvából kicsíráztatott s ismert színpadi fordulatok drótszálain vezetett kedélyes józsefvárosi meselugas - de legalább őszinte bazsalikom-illat s nem orrfacsaró pacsuliszag árad belőle s mesterségét értő kertésze nem akarja elhitetni velünk, hogy pagodát alkotott.

A zeneszerző jó tanítványa, de nem háziszarkája azoknak az operett-mestereknek, akiket százas szériákon át dirigált. A lényeget tanulta meg tőlük: a zeneszámok fölépítésének és egymásutánjának hatásos ökonómiáját, a friss, pattogó ritmusokat s a legkitünőbben a telt, jól kevert zenekari színezést.

Bizonyos, hogy ilyen gazdag fölkészültséggel fog még külömb muzsikát is írni, ha bátrabban és öntudatosabban mer majd megszólalni a saját hangján. Ennyire a mesterség levegőjében nevelkedett művésznek ehhez persze hitel kell, azaz: siker. Az Asszonykám sikerével meg lehettek elégedve a szerzők s a szinház is, amely ezúttal szerencsés kézzel nyúlt outsider-darabhoz és nyilván megtalálta a számítását. A jó előadásnak Honthy Hanna, Vig Manci, D'Arrigo és Érckövy az erősségei.