Tavasz, nyár, ősz, tél egy kerek esztendőt játszottak el az Idő forgó szinpadán azóta, amióta a magyar közéletnek egy drága, százszor drága vezéralakja, Vázsonyi Vilmos lehunyta gyermekien tiszta kék szemeit. Egy éve már … és ma ugy zokogtak emberek, asszonyok, akik a temetőben a gyásznak az első évfordulóján összegyülekeztek, mintha tegnap némult volna el oly tragikus hirtelenséggel az a zengő meleg hang, mintha tegnap állott volna meg az a hatalmas arany sziv, amely rásütött a város ablakaira, akár a nyári reggel áldott fölkelő napja s amely mellett ugy melegedtek a szegények, a nyomorultak, mint a melegedőszoba kályhája mellett.

A fájdalom, amely frissen, indulatosan forgatja kését a lelkünkben, ugy érezteti, hogy csak tegnap harcolta ki a halál a szemünk elől a küzdelem porondjáról a championt. Az árvulás homály, a hiányérzet kietlensége ugy ránk nehezedik és ugy szorongat körül ujra bennünket, akik tudtuk itt az ő lelkét, életét, szellemét. Ó, de tiz esztendőnek, száz esztendőnek sejtjük, amit mulasztott a kimaradt Vázsonyi Vilmos, amit nem jelentkezik, amit nem szól és nem cselekszik, amit ilyen konokul, közömbösen lent marad a föld alatt.

A láng, amit ő lobogott, nem lobban és nem világol, a dobszó, amit ő vert, nem hangzik, a tanács, a birálat, az ítélet, amit ő osztogatott, nincsen és nem adatik. Nincs, nincs senki, aki pótolja, senki, aki ma Vázsonyi Vilmos lehetne. A troglodyta Halál nem tudta, hogy nem szabad most meghalni Vázsonyi Vilmosnak, most, amikor egy parlamentet, egy államerkölcsöt, egy nemzetjövendőt kell fölgyógyitani, megedzeni, visszaépiteni.

Ó, de nagy szükségünk van Vázsonyi Vilmosra! Mint a családnak az erkölcsre, mint a kardbojtnak a becsületre, mint a házunknak az ablakokra. Egy hangnak a hallgatása fekszik rajt a parlament zsivaján, nyomasztóan a maga némaságában, a Vázsonyi Vilmos hangja. Az ő sulya, jelentősége pártok fölött állott, mint a falak fölött a kupola. Sem a pénz, sem a terror nem hajlogatta, nem buktathatta el. Nem a demokrata párté volt ő, a teljes nemzet kenyere, sója volt ez az ideálils magyar polgár, akinek Vázsonyi Vilmos volt a neve.

Ő a Kossuthok, Deákok, Irányiak történelmi országutján jött a politikai életbe. Az ő államférfiui regulája volt az, hogy. "nincs szabadság rend nélkül, nincs rend szabadság nélkül." ŐÚ volt a polgár hősi, fényes és harsogó megtestesülése.

Sem a hatalom, sem a csőcselék előtt nem hajtott fejet. Semmi impresszió, semmi sérelem nem széditette soha félre. Az igazi középuton vonult, az ész és a felelősség sinjei vitték a ködben. A fejődés egészségét lehelte a köz tájaira, tisztaságot árasztott a gyarlók, hibások, megrendültek sokadalma köré. A férfiak zordon poétájával, Vajdánkkal mondjuk el ünnepien Felőle: "A lávatemető alatt egy hü, valódi római, aki mozdulatlan őrhelyén maradt."