Dtum
Login with Facebookk
1929 | December

Szétesés és talpra állás – gazdasági és pénzügyi konszolidáció

Annyi őszinte fájdalomról sajtóban olvasni még az első világháború alatt sem lehetett, mint az 1920-as évek első éveiben, amikor még azt a szót is keresték az újságírók, amivel leginkább illethetnék a nagypolitika határmetszéseit. Írtak maradék-országról, csonka országról, Csonkamagyarországról.

Mintha árvák lettünk volna.
Tompa ráérzések és lassú felismerés. Politikus és közember egyaránt tudta az eszével a megtörténtet. Ám elfogadni nem tudta. Kinézett Duna-parti háza ablakán, s a túlsó oldalon más államra látott rá.

S mivel élni kellett, a tudomásul vétel beletörődésének állapotában keresték a gazdasági újraépítkezés formáit, lehetőségét – kezdetben arra is mutatva példát, hogy akár száz éveket menjünk vissza az időben (termelj lent, kendert; dolgozd fel háziipari keretekben), közben mégis a XX. században élve a Ganz Villamossági a Közel-Keleten is szerelt, Magyarország falvai villanyt és köves utat kaptak.

Hétről hétre követve az eseményeket (és azok hatásait) a szerkesztő hajlamossá válik egyfajta azonosulásra, mert megérti, hogy szinte lehetetlen a dzsungelszerű szövevényben a helyes utat meglátni. A gazdasági élet számtalan ága-bogából azokat a nagy területeket emeltem ki, amelyeknek jól érzékelhető súlya van abban a folyamatban, amelyet a történetírás bethleni konszolidációként jelöl meg. (Az uralmi rendszerre magára igaz lehet a konszolidáció, ezt támasztja alá a cikkekből érzékelhető és folyamatosan növekvő társadalmi elfogadottság; a gazdasági élet szempontjából azonban inkább látom valamiféle át- vagy összerendezési szándéknak, mint valódi megszilárdulásnak.)

A háború után a közvéleményt elsősorban a hadigazdálkodás kényszerű központosító intézkedéseinek, mindenekelőtt az újraelosztás központjainak és a rekvirálásnak a megszüntetése érdekelte. Ellenpontként azonban árvizsgáló bizottságokkal az államtól várta a drágulás megállítását, az árdrágítókkal szembeni szigorú fellépést.

Amiről a közvélemény kevésbé – és jellegéből fakadóan csak utólag – tudott, azok a gazdaságpolitika lépései voltak. Az 1904-től megfigyelhető gazdasági önállósodási törekvés kényszerű valósággá vált, s 1920 januárjában a békeszerződés pénzügyi előkészítő lépéseként megfogalmazta Magyarország a legfontosabb alapelveket az államadósság és a közös jegybank „likvidálásának” ügyében.

Pénzügyeink átmeneti néhány évre népszövetségi ellenőrzés alá kerültek, aminek egyetlen pozitívuma a költségvetés viszonylagos egyensúlya. Ez nem kis dolog akkor, amikor fel kellett készülnie az országnak háborús kifizetésekre, a korábbi államadósság törlesztésére, a belső gazdaság élénkítésére (hiteligényektől hangos az évtized!), kártalanításokra, hadikölcsön-visszafizetésekre.

A pénzügyek más szempontból is meghatározóak voltak.
Alig tíz éve vált általánossá az régi ország egész területén a koronában való fizetés, amikor a korona-rendszer szétesett; kezdetben felülbélyegzéssel oldották meg a nemzeti valuták megkülönböztetését, 1921-től tervezték az új államjegyek kibocsátását, amely a pengő kibocsátásáig lett fizető eszköz. Időközben létrejött a Magyar Nemzeti Bank, és szintén időközben a korona vásárlóértéke vészesen csökkent.

Az inflálódásnak érdekes – egyben utólag meghökkentő – jelei 1922-ben mutatkoztak. A nagyobb cégek tőkeemeléseinek örült a sajtó, a gazdasági fellendülést vélték látni ebben. Később megteltek az újságok közgazdasági rovatai tőkeemelésekkel, s ekkor már semmi kétség, hogy ez az infláció egyik mutatója lett.

A húszas évek első felén végighúzódott a dolgozni kell és a többtermelés jelszava.
1919-ben az ipar szinte állt, nyersanyag- és szénhiány sújtotta az országot. Hagyományos kereskedelmi kapcsolatainkat is újra kellett rendezni: az eddigi belkereskedelem egy jelentős része külkereskedelemmé vált, az utódállamokkal is, a történelmi partnerországokkal is új szerződéseket kellett kötni. A látszólag egyszerű feladat éveken át tartó huzakodásban őrölte fel a gazdaság teljesítőképességét, mert minden ország – saját érdekeit védendő – ragaszkodott olyan vámpolitikához, amely a hasonló célú exportot kizárja. Az évtized végére már nemzetközi beavatkozással próbálták a védővámos szemléletet legalább Európában átmeneti nyugvópontra terelni.

A megörökölt nyomor kiterjedtebbé vált, a vidék után tömegesen jelent meg a nagyvárosokban, főleg Budapesten. A „nyomorakciók” nemcsak a háború utáni néhány évben sorjáztak a fővárosban, hanem jelen voltak az egész évtizedben, a vége felé a növekvő munkanélküliség miatt is.

Gazdasági-társadalmi-politikai szempontból egyaránt nagyhatású a földkérdés ügye.
Az 1919 februárjában megkezdett földosztás megakadt, majd az 1923-as földreform-novella elkészülte után eseményeiben és hatásában az egész évtizedet végigkísérte a földreform, a házhelyek kiosztása, a megváltás és a falusi kislakásépítő akció megindítása és lebonyolítása. (E kérdéskör egy későbbi válogatás témájaként részletesebben tér vissza.)

A falu vergődésében csapódott le a húszas évek minden változtatni akarása, átmeneti konszolidációs (szanálási) sikere – és végső fokon sikertelensége. A mezőgazdasági termelés minősége, mennyisége és értékesítési gondjai Magyarországon a világgazdasági válsághoz képest nagyon korán, 1921-ben juttatta a földművelőket arra a lejtőre, ahol a termékeiknek az iparcikkekhez viszonyított ára folyamatosan és jelentős arányban csökkent (agrárolló), amikor az értékesítésig csak hitellel lehetett kihúzni, és az értékesítés során kapott pénz még a felvett hitel visszafizetésére sem futotta. Ez a hátrány egyre súlyosbodó teherként nehezedett az ágazatra.

Az évtized második felének világgazdasága kedvezően indult, itthon is reményeket táplált a konjunktúra és a pénzbőség, Németország példáját egyenesen a világtörténelem gazdasági csodájaként interpretálták. Csakhogy mi – agrárországként – nem tudtunk bekapcsolódni ezekbe a folyamatokba, mert egyrészt a tengerentúli gabona elözönlötte Európát, s csak abban lehetett reménykedni, hogy Amerikában, Kanadában, Argentínában, Ausztráliában rossz termés lesz; másrészt alig volt a világpiacon is versenyképes ipari termelésünk.

A versenyképességhez beruházások, fejlesztések, ezekhez pedig pénz (kölcsön) szükséges. Éveken át figyelte Magyarország a tőzsdei helyzet alakulását, várta a kedvező helyzetet – értve ezen az olcsóbb hitel megszerzésének lehetőségét. Merthogy az nem elég, ha mi nagyon akarunk kölcsönt felvenni! Az fontosabb, hogy a külföld akarjon nekünk hitelezni. Ezért lehet csak első látásra azon csodálkozni, hogy 1929 októberében a „Mit nyerhet Magyarország a newyorki tőzsdekrachból?” címmel jelenhetett meg új esélyeket latolgató újságcikk, 1930 márciusáig valójában mit sem érzékelve a gazdasági összeomlás veszélyéből.

Szabóné Fricska Anna

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98