Amikor a beszélői film szabadalmaztatására került a sor, igen különös dolgok derültek ki, mert alig volt a világnak állama, ahonnan a tudósok azt a hírt ne küldték volna, hogy ők találták fel a beszélőfilmet. A beszélő-filmnek nincs is feltalálója, mert - mint fent leírtuk - egy egész sereg tudós kísérletezett vele.

A beszélőfilmet technikai szempontból három főcsoportra oszthatjuk. Az első az a beszélőfilmrendszer, amelynél a hangot magára a filmszalagra fotografálják, a második, amikor a hangot gramofónlemezekre veszik fel és amelynél a vetítőgép és a gramofon működését egyidejűsítik, a harmadik pedig az ügynevezett magnetikus film, amelynél a hangot egy acélszalagra veszik fel.

Az első rendszernél a felvétel úgy történik, hogy a hang képét egy normális filmszalagra viszik, éppen úgy, mint a képet, csakhogy ehhez a rendes fel vevőgépen kívül egy másik-készülék is szükséges, amely a hang fényképezésére szolgál. Egy közös szerkezettel érik el, hogy a hangfilm és a képfilm ugyanabban az időben szalad.

A hang lefényképezése úgy történik, hogy a hang, - amelyet, egy nagyon érzékeny mikrofón fog fel - egy cellába jut, ahol egy úgynevezett Glimmlámpát megrezegtet. A lámpa fénye a hang minden árnyalatára másképpen rezeg és ezek a rezgő fények egy hárommilliméteres hasadékon keresztül az érzékeny filmszalagra vetítődnek, ahol sávos nyomot hagynak. Ezek a nyomok a hang különböző árnyalataihoz képest különböző árnyalatúak is.