Dtum
Iwiw Kapu Login with Facebookk
HIRDETÉS
1931 | Augusztus

Művészet a kocsmában

Aki meg akarja ismerni a falu "szinházi életét" s amellett olyan élményt is akar szerezni, amely visszarezeg benne évekig, menjen el egy falusi nagyvendéglőbe s hallgassa meg azoknak a vándortruppoknak az előadásait, amelyek fáradhatatlanul s megtörhetetlenül járják a vidéket s a cinizmusnak, romantikának s lelkességnek valami furcsa álomvilágában élve szétszórják a gondolatokat és érzéseket mindenfelé.

 

A mag, melyet elvetnek, többnyire silány s a munkások, akik a magvetés rendkívül fontos művét végzik, sarlatánok. De a talaj, amelybe a mag hull, termékeny, mint a Nilus iszapjával borított folyamvölgy, ha csak azon a keskeny szalagon is, ahol az iszap lerakódik s ha néhány kilométerrel odább a sivatag meddő homokja porzik is.

A társaság mindenekelőtt s fölött az igazgatóból áll. Az igazgató úgyszólván maga a társaság. A tagok állandóan változnak, beverődnek s megint kirepülnek az ismeretlenségbe, akár a lámpa körül bolyongó éjszakai lepkék. Némelyik belehull a pislogó lángba s ott perzseli el egész életét. A direktor érdekes vegyüléke a demagógnak, a panamistának, csalónak, vagánynak, művésznek.

 

Mert van benne valami a művészből. Valamikor nagyobb színpadon statisztaszerepeket játszott, kezében alabárddal, vagy ostorral. Ez az ő művészi multja. S az is a művészre mutat benne, hogy örökké fut, fut valami elérhetetlen cél után. A lelke tudattalan rétegeiben él egy fantáziakép, amit maga sem igen ismer s amit egész életében kerget. Mi ez a fantázia? Miben ölt testet?

 

Talán abban, hogy tőkét harácsoljon össze magának s azzal kezdjen valami fantasztikus vállalkozást, talán a ritkán eléjehajított virágcsokrokat gyüjti, talán arra vágyik, hogy ötvenezer ember összeverődő tenyerének mennydörgése igazolja jogát a deszkákhoz, talán csak magáért az édes csavargásért csavarog, hamsuni, vagy gorkiji izgalmakban égve, hamsuni és gorkiji láng nélkül... Nyitva előtte az ország, a fényes vasútisínek a végtelenbe futnak s ő összetoborozva maga körül hasonló alakokat, fut, fut velük, vasútijegyre váltva az összekapart filléreket, melyeket a szájától s társulata szájától von meg.

 

Mint Gogoly démoni novellájában a boszorkány a diák hátán, úgy lovagol rajta a művészet álma, sarkantyúzza és szipolyozza, űzi és veri éveken, évtizedeken át, beköti a szemét, hogy ne lássa ennen életének silányságát, meddőségét, nyomorúságát s rohan mindaddig, míg vénségére össze nem esik valahol s holttestét el nem földelik egy kisvárosi temető szélén. Hogy miből él? Hogy miből él a családja? A truppja? Mit bánja ő.

 

Pályafutásán minduntalan a multba néz, Déryné emlékét idézgeti s ez ad erkölcsi alapot imbolygó talpa alá, noha maga is tudja, hogy azok az idők s azok a vándorszínészek mások voltak, mint ő. De a mult század színészeinek aranyveretű nevük van s ezzel az aranyfüsttel vonja be önmagát is, társaságát is, inkább kóklerségből, mint hitből, ámbár lehet, hogy a kóklerséget is tetteti s lelke mélyén elszántan hiszi, amit hirdet.


Társulatában minden van, csak színész nincsen. Amikor az állásnélküli színészek pesti bérházak udvarán énekelnek és szavalnak rézpénzért, vagy csatangolnak a színházak körül s nyúlfarknyi szerepeket vadásznak, csak azért, hogy szólhassanak, hogy deszkát érezhessenek a talpuk alatt, a falvakat olyan színészek járják, akik már mindent megpróbáltak a színjátszáson kivül s akik nemrég még valami irodában rubrikákat írtak tele számokkal. Egy színész például elmeséli, hogy a csehek bebörtönözték, megszökött, kapott valami állást egy szövetkezetnél, elbocsátották, s választania kellett a Dunaparton való zsákhordás és a színpad között.

- Itt mégis csak jobb társaságban vagyok, mint a trógerek között, - mondja.

Van tehát benne valami osztálybüszkeség. Nem akar proletár lenni, megveti a fizikai munkást. Úgy érzi, hogy a deszkákon mégis az író társaságában van s társai között, akik hasonló úriemberek, inkább érezheti magát úrnak, hiszen valamennyien olyan szerepeket játszhatnak, amilyet vállalnak s megjátszhatják a bankigazgatót, a hivatalnokot, a királyt, az operettherceget. Náluk a deklasszálódás végzete így kompenzálódik játékban s ez a vonás tipikusan színészi bennük.

 

A nők? Mozgásukból ítélve proletárok, de nem vállalják az osztályukat s a játék aranylépcsőin kapaszkodnak álmaik után. Menekülés számukra a színpad. Menekülés az osztályukból, a sorsukból egy magasabb szintre s ezt a magasabb szintet az összeeszkábált színpad, a silány lámpafény, a magasabb emelvény és a színpad köré vont sugárzás jelenti.

Én az Ábris Rózsáját láttam Leányfalun. A szerepeket nem tudják. Minden mondatnál be kell várniok a súgót, azután nekidurálják magukat s megjátsszák, illetve jelzik a megjátszást. De ahogy megérzik a szűk teremben figyelő közönség szívedobbanását, ahogy megindul a kapcsolat a tömeg kollektív énje s az ő vergődő énjük között, egyre jobban átízzanak a szavaik s egyre jobban átengedik magukat ösztöneiknek. Elhatalmasodik rajtuk a játék örök, primitív ereje s öntudatlanul is olyan hangokat ütnek meg, olyan gesztusokat használnak, amelyek a tömeg indulatait táplálják. S itt döbben rá az ember élményszerűen a színpad irtózatos hatalmára és jelentőségére.

 

Kell, hogy a jávaiak, az olaszok bábjátékaira, a japánok, kínaiak, hinduk stilizált tömegjátékaira, a tibetiek vallásos táncaira, a katolikus egyház körmeneteire és dramatizált áldozatmisztériumaira gondoljunk, vagy eszünkbe kell hogy jusson a gyermekek játéka, amikor valami izgalomban tartja őket s hogy feszültségeiktől megszabaduljanak: megjátsszák s hatalmukba kerítik az életük izgató jelenségeit.

 

Ha színházról s játékról van szó, valóban elegendő egy tábla, mely az erdőt mutatja s egy fal, mely a szobát jelenti, mint ahogy a doktort játszó gyermek számára elegendő egy fadarab, hogy lázmérője legyen. A szimbólumok a valóság erejét veszik magukra, a tömeg átruházza a játszókra s a színpadra azokat az indulatokat s erőket, melyek őt izgalomban tartják, mint ahogy a totemkép mindazzal a mágikus erővel rendelkezik, amelyet a törzs ráruház.

 

A színészek csak jelzik a lelkekben végbemenő folyamatokat s a világ képét, mint ahogy a kínai bábjátékban minden bábot fekete lepelbe bújtatott színész mozgat, akár az embereket a végzet, vagy az olasz bábjátékban a minuciózus pontossággal megfaragott bábukat a zsinór. Ezeket a színészeket a súgó zsinórja mozgatja s ha minden színpadon ott lebeg az író fekete lepelbe bújtatott énje, annál inkább itt, ahol el sincs bújtatva. S itt mutatkozik meg valójában, hogy az író mennyire igaz s mennyire állja meg a helyét a tömegek előtt.

 

Hogy mennyire ura annak a mágikus kapcsolatnak, amelyben kollektívum és egyén áll egymással, hogy mennyire tud feloldódni a kollektívumban, úgy, hogy egyénisége csorbítatlan megmaradjon, hogy mennyire képes követni a krisztusi parancsot: aki elveszti az életét, megtalálja azt. Mert minden dráma annyiban dráma csak, amennyiben elbírja a szimbolikus jelzéseket s amennyire nélkülözni tudja a színész leplező segédeszközeit.

 

Leányfalun játszottak egy darabot, mely az utóbbi időben rendkívüli sikert aratott a nagyvárosokban. A primitív színpadon azonban zörögtek s hazudtak a mondatok s kihullott az egészből az igazság. Nem igaz az, hogy az igazi, vérbeli dráma ezer alkalmat ad a komédiázásra. Az igazi drámának semmi szüksége komédiára! Lehet bár primitív, gyermekes, még színpadtechnikai szempontból ügyetlen is lehet.

 

De indulatnak kell benne lennie, indulatnak, amely az első jelenettől az utolsóig mozgatja az embereket s amely kibomlik és lezáródik akkor, amikor a függöny lehull. (Le sem kell hullania, elég, ha a színészek egyszerűen lemennek a színpadról.) S ennek az indulatnak kell indulatokat kavarnia s ébren tartania, de le is vezetnie a néző s hallgató lelkében. Ha ez megvan, a színjátszás, mint tömegjáték, elérte célját, megnyugvást, megtisztulást s emelkedést hozott, energiákat szabadított fel s betöltötte lényegét s tartalmát.

Felvetődik a naturalista színjátszás problémája is itt a nagyvendéglőben. Vajjon nem egy bomló, megregulázott s indulatokra s fantáziára képtelen társadalmi rend eredménye-e a naturalista színház, vajjon nem azért teremtették-e meg, mert azok a tömegek, amelyek játékot akartak, képtelenek voltak szabad folyást engedni ösztönműködéseiknek, indulataikat nem tudták szimbólumokra ruházni s ezért minél több kézzelfogható és csalhatatlan elemre volt szükségük? A koravén gyermek csak tökéletes vasúttal, hajóval, élethű babával tud játszani ideig-óráig, míg meg nem únja.

 

Az igazi gyermek egy fadarabbal, kócbábbal, skatulyával is eljátszik s rá nem ún, mert nem a játék tárgya a fontos számára, hanem az élmény, az indulat. Lám, ez a falusi közönség úgy kacag, hogy a könnyei csurognak s láttam egy feketekendős fogatlan nénit, aki sóhajtozva ment ki az ajtón:

- Jaj, de szép vót! Jaj, de jó vót!

A naturalista színjáték a kollektivum bomlásának, a tömegek ösztöngátoltságának eredménye s eltávolodást jelent a játék lényegétől: indulatoknak szimbólumokban való levezetésétől. S ha ezt meggondoljuk, mosolyognunk kell azokon, akik a színpadot féltik. Nem, a színpad, a játék az ember ösztönműködéseinek egyik formája, az élet szerves része, lényege talán s ha félteni kell, hát akkor a valóságtól kell félteni, illetve attól, amit valóságnak nevezünk: a dolgok külső realitásától a belső rovására. A színjátszást ma a színháztól kell óvni és félteni.

 

Az üzlet realizmusától, a szobák és bútorok, a ruhák és mozgások realitásától, tehát egy megkövesült s már csak formákban élő társadalom realitásaitól. S mint minden igaz művészetet: a stílustól!

Mikor e sorokat írom, Budapesten az ország minden részéből összeverődött népcsoportok mutatják be játékaikat, táncaikat, dalaikat. Bárki láthatta: a tánc is színjáték, dráma, csak nem jutott el a mozgások ritmikus tézis-antitéziseitől a beszéd, a tragédia ellentétekben mozgó indulatszimbólumáig. S ha a legkisebb falu legegyszerűbb emberét visszük a tömeg elé s rábízzuk a játékot, abból nem lehet más, mint igazi, maradéktalan, tökéletes művészet. Mert az ember, ameddig gyermek marad: művész...

 

Óriási jelentősége van tehát minden közösségben a játéknak s így a drámának is. Sőt: közösség enélkül nem is lehet, hiszen a játékban oldódik fel az egyén a közösségbe! Ha két ember összeszólalkozik az utcasarkon, nyomban gyűrűbe verődik körülötte az izguló közönség, éli az ellentétek összecsapását. Ha két munkás vitázik a bérről, vagy a munkaadóval támadt konfliktusáról: izgatott munkások lesik a vitát s foglalnak benne állást.

 

A régi drámákban a tömeg is résztvett. A gyermek felkiabál a színpadra s figyelmezteti a hőst, hogy jön a boszorkány. Író és színész számára nem lehet nagyobb s igazabb cél, mint feloldódni a tömegben s eggyé válni a közönséggel valami szent mágiában! Mert az élet ugyan nem játék, de a játék: élet.

Mindebből pedig az következik, hogy a vidéki színjátszás sokkal fontosabb dolog, mintsem azt a magyar kultúra hivatásos váltóőrei s felügyelői képzelik. A vidéki színjátszás területén dühöng az értelmetlenség s a formalizmus. Feléből-harmadából kerületekre osztják az országot s a koncessziókat kiadják egy-egy társulat direktorának.

 

A direktor azután vándorol s idejét, munkáját elöli a százkilométerek felemésztésében. Miskolcról elvándorol Hódmezővásárhelyre, ámde a szomszédos Eger, Sátoraljaújhely színháza üresen áll. S a falukban kódorognak a koncessziónélküli ripacstársaságok, cipelik ócska deszkáikat s rongyos függönyeiket és igazi színész véletlenül sem akad közöttük. A magyar vidéki színjátszást megadminisztrálták s olyan is, mint minden, amit nálunk megadminisztrálnak.

 

A szomjas tömeg élményt akar, játékot akar, színt és megtisztulást akar. El is fogadja hálásan attól és úgy, akitől s ahogy kapja. De nem lehetne-e a mi kitűnő s nyomorgó színészeinkből teherautóra rakni egy értelmes ember vezetésével egy-egy csapatot s tehetséges képzőművészeink által tervezett egyszerű díszletek között faluról-falura eljátszani mindazt, ami értékes? Nem volna ez sokkal egyszerűbb?

 

Nem, erre senki sem gondol. A társulatok utaznak és vergődnek, húzzák a nevetségesen csekély szubvenciókat, memorandumoznak s közben a televény talajra vagy nem hull a termékenyítő mag egyáltalában, vagy ha hull: avatatlan kezekből hull. A tömegek örök ösztönfolyama, mint a Nílus, hömpölyög a mélyben. S nem termékenyíti meg semmi és senki az életet váró árterületet.

Egészen előlről, az alapokból kiindulva kell itt elkezdeni mindent, le kell rombolni a korlátokat, amelyek a játék kívánsága elé állanak, fel kell szabadítani a magyar tömegek lelkiségét. Fel kell pedig szabadítani két gyilkos erőszak alól: a profit és a bürokrácia alól.

Mert amint impotenssé s életképtelenné lesz az a gyermek, aki nem játszhat, úgy lesz impotenssé s élőhalottá az a nép, amelyben megölik a játékot, s ezzel a hatalmas, sorsot és történelmet alakító életerőt.

 

Kodolányi János

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Magyar találmányú szélmotoros csónak Magyar találmányú szélmotoros csónak
A 90-es évek elején egy zamárdi (vagy szárszói) egyszerű kovácsmester...
Meglepetésekkel kezdődött a futballbajnokság Meglepetésekkel kezdődött a futballbajnokság
Napsütéses „őszi” vasárnap délután megkezdődtek a Nemzeti...
A diákparlament A diákparlament
Hosszas vajúdás és kísérletezés után létre jött. A MEFHOSz-é az...
Színház Színház
Bokay János ezúttal komoly problémát dobott a Vígszinház színpadára s...
Truman nagy beszédet mondott Truman nagy beszédet mondott
Harry Truman, az Egyesült Államok elnöke az amerikai tengerésznapon...
Egy szegedi építőmester betörései Egy szegedi építőmester betörései
Szegeden jól ismerték s mint vagyonos ember, köztiszteletben élt...
A hónap rövidhíreiből A hónap rövidhíreiből
A Magyar Királyi Folyam és Tengerhajózási R. T. igazgatósága közhirré...
A meggyilkolt szerb királyi pár elásott ékszerei
Sándor király és Draga királyné ékszerei és junius 14-diki gyilkosság...
Újpest – Somogy 7:2 (1:1) Újpest – Somogy 7:2 (1:1)
A bajnokcsapat hívei azzal mentek ki a Stadionba, hogy gólarányjavító...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98