Magyarország települési viszonyai történelmünk viharos századaiban igen kedvezőtlenül alakultak. A végtelen hadjáratok folyamán virágzó községek ezrei tüntek el nyomtalanul, amelyeket nem pótoltak a béke évtizedei. Helyüket óriási városok foglalták el, határukban kialakult a tanyarendszer és a centralizált közigazgatás összes hibáival egyetemben.

A hatvanhetes kiegyezést követő félévszázad alig hozott valami javulást ezen a téren, sőt az aránytalanságok még jobban kiéleződtek. Országunk gazdaságilag legjelentősebb része: a nagy magyar Alföld ma is az elhibázott település ezer hátrányával küzd és ami a legletünőbb, egészséges, erős, életrevaló, közepes lélekszámu községek hiánya jellemzi.

Azok a községi alakulások, amelyek az elmult 60-70 esztendő alatt történtek, jelentékeny részben nem felelnek meg az egészséges községi település követelményeinek. Vékonypénzü földbirtokpolitikánkból csaknem teljesen hiányzott a telepitési programm és az 1894. V. t. c. alapján a délvidéken és az erdélyi részeken foganatositott telepitéseken kivül az Alföld megmaradt területén alig történt valami.

Azon – aránylag nagyon csekély számu – községi alakulások között, amelyek az elmult 60-70 esztendő alatt Magyarországon történtek, a községek egészen különös tipusával találkozunk: ezek az ugynevezett eszményi községek. Település nélküli községek ezek, amelyeknél a község területét egy vagy több uradalom földjei képezik, lakosai az uradalom személyzetéből kerülnek ki, ugyszintén a község elöljárósága és képviselőtestülete is.

Községesitett uradalomnak is lehetne nevezni ezeket az alakulásokat, mert hiszen a községi településnek legtöbb esetben a nyoma is alig van meg, központját rendszerint az uradalmi major képezi, ott épül a községháza is, amely igen gyakran a jószágigazgatósági irodákban foglal helyet, ahol az uradalom vezetője, mint községi bíró látja el az ideális község közigazgatását.

A községeknek ez a különös tipusa, nem sajátosan magyar képződmény, mert Németország Rittergutjain, dominiumain, Szilézia, Galicia és Bukovina nagy uradalmak által elfoglalt vidékein „Gutsbezirk”, „Gutsgemeinde” néven ismert közigazgatási egységek szintén a magyar ideális községekhez hasonló alakulások.

Külföldön azonban jelentőségük a földbirtok elaprózódása, illetőleg a háborut követő nagyarányu földbirtok-reformok következtében megszünt, sőt Németországban külön törvény vonta el ezen községek fennállásának a jogalapját. A német birodalomban a törvény csak követte a gazdasági és közigazgatási élet fejlődését, amikor a „Gutsgemeindék”-et nem ismerte el, mert a mult évszázad végén, különösen Kelet-Poroszországban megindult nagyszabásu állami telepitések, amelyek azóta is alig csökkent erővel folynak, ezeknek az uradalmi községeknek a létjogosultságát teljesen problematikussá tették.

Az ideális községeket helyesebben álközségeknek lehetne nevezni.
Megvan ugyan a községi szervezet, de hiányzanak a község fejlődésének előfeltételei. A szilárd kézben lévő nagybirtok lehetetlenné teszi az egészséges községi alakulásra jellemző önálló települést, a lakosság az uradalomtól függ, a község vezetésébe tehát nem foly be.