Dtum
Login with Facebookk
1932 | Március

Móricz Zsigmond - A mai cigánykérdés

Péró, 1932 március 10.

Körüljártam a nagy alföldi város egyik szélső utcasorát. Végtelen hosszú urak, sár, apró kedves házak, nagy szénakazlak az udvarokon.
- Ezek a nagy gazdavárosok csodálatosan egyformák. Nem lehet megmondani, hol vagyok.
- A mi városunknak van egy olyan specialitása, ami nincs akárhol: A Péró... Így hívják a cigánynegyedet.

 

Száz, vagy százötven évvel ezelőtt egy régi püspök a város közepén levő nagy telkét a cigányoknak adta, úgy, hogy soha onnan ki ne lehessen telepíteni őket, csak ha az egész cigányság megszavazná a kitelepítést... Különben szörnyű hely, rogyadozó viskók, telezsúfolva emberekkel. Igazi cigánytelep, semmi kultúra, semmi higiénia.

Elvezetett oda.

A Pérónak nevezett városrész valóban a város kellős közepén van, a főútvonaltól, a város kereskedelmi sugárútjától néhány lépésnyire, a gimnázium mögött. Már az út nehéz, mert olvad a fagy és nagy sár van, amelynek csak a szélén kitaposott nyomokon lehet lépkedni, de mikor bejutunk a cigányházak közé, egész reménytelennek látszik aszfalthoz készült cipőinkben a behatolás.

Földbesüppedt régi kis házak alig átlátszó ablakán szemérmetlen nők néznek ki félig meztelenül az alkonyat felé hajló elég korai délutánon. Ahogy bekanyarodunk a legelső sarkon, be a Péró közepébe, egyszer csak teljesen utunkat állja a sár. Egy bőrkabátos cigányember egy szép kis fehér lovat hajt, a kis kocsi teljesen üres, de a ló nem akar húzni. A gazda leszáll a kocsiból s vezetéken viszi a lovát.

Hirtelen megnyitnak mögöttünk egy kaput, a cigány beugrik a kocsiba s merész ívben behajt.
- Itt van a Péró legintelligensebb cigánya, - mondja barátom, - ez lesz a legjobb, vele beszélni. Jó, hogy itthon van. Már kiált is neki:
- Jöjjön csak, Dráfi úr! - Az jön. Testes, értelmes arcú ember.

- Itt van a legkülömb cigány, - mondja s a vállára teszi a kezét a kalauzom, aki ujságíró helyben. Engem sért, hogy cigánynak nevezi. A cigány azonban nincs megsértve, nyugodtan néz a szemünkbe.
- Tessék besétálni hozzám egy percre, tessék csak bejönni egy kicsit a cigánylakásba, - mondja.

A kis ló az udvaron szinte fintorgatja az orrát, hegyezi a fülét, szemmel láthatóan nem érzi jól magát ebben a parányi udvarban s ebben a nagy sárban. Bemegyünk a házba. Egy kis konyha, melyből jobbra-balra szoba nyílik, meglehetős nagy rendetlenség, ágy jobbról, alig megvetve s egy csomó asszony s gyerek nyüzsög benne.

Balra tessékelnek a jobbik szobába. Ez olyan, mint egy vidéki kisiparosnak a szobája. Elég jó bútorok, a falon szentképek.
- Tessék helyet foglalni.
- Szép háza van, - mondom, - de ez nem régen épült, ugye?
- Már elég régen, kérem, huszonnyolcban, vagy huszonkilencben. Ezt én építettem kérem, saját magam. Én, a régi viskónak a helyén. A magam két kezével hordtam le a házat és kihordtam a határba innen a régi talajt. Kérem, azt nem lehet már el se gondolni, mi volt itt. Méter vastagon kellett kiásni a poloskatalajt.

 

Tele volt itt poloskával minden, a falban csak úgy nyüzsgött, vastagon, mint a trágya a sok poloska. Ez mégse embernek való. Igaz, hogy én itt születtem, ez volt az én szülőházam, meg az apámé, nagyapámé, mi mind itt születtünk és itt nőttünk fel. Itt aludtunk mi gyerekkorunkba a sparhert alatt a rongyon, ahogy a többi házban még ma is alusznak a többi cigányok.

 

Kérem, száz esztendővel ezelőtt, vagy isten tudja mióta, ez a Péró a cigányságnak a helye a városban. Ötven család kapta, kérem, akkor ötven családot szorítottak be ebbe a büdös Péróba és most nyolcszázan vagyunk. Ma nyolcszáz léleknek kell ugyancsak itt lakni és azóta nem is építettek ide, kérem, új házat, csak így nyomorgunk. Embernek való ez a hely?

Megdöbbentett a beszéd. Értelmes, szinte szónoki készség volt a szavakban s tagoltan, nyugodtan tette egyik szót a másik után. Igazán magasabb intelligencia volt a beszédében.
- Én a gyerekeimet már ki akarom ásni ebből a Péróból. Mind a két fiamat iskoláztatom. A nagyobbik, a tizenhétéves most tanítóképezdei növendék. Tanítót akarok belőle csinálni. Azt akarom, hogy ember legyen a szegény cigánygyerekből.

 

Mi, kérem, szegkovácsok vagyunk. De a mai időkben nincs szükség a munkánkra. Egész napi munkával nem tudunk ma többet keresni egy pengőnél. Nincs építkezés, nem veszik már a jó kovácsolt vasszögeket. Mi csináltuk a bányaszögeket, a slipperszögeket a vasúthoz, meg tudjuk mi azt ma is csinálni, de ha nem veszik. Munkanélküliek vagyunk. Azért taníttatom én a gyerekeimet, hogy hadd tudjanak kiszabadulni innen a Péróból.


Értelmes arcú kisfiú van a szobában, csinosan öltözve, ahogy a gimnazistának kell öltöznie. Ott vannak a könyvek előtte, fekete szemei rajtunk függenek. És a cigánygazda beszél, beszél a mai nehéz életről, a reménytelen jövőről.
- Mért munkanélküli maga? - mondom. - Lova van, fuvaroz. Máskor is csak így voltak télen át.
- A lóval is becsapódtam, kérem. Szép kis ló, azért vettem meg. Kölcsönt vettem fel a házra, hogy megvehessem, mert azt gondoltam, segíteni fog. Nem vettem drágán. De aki eladta, azért adta el, mert ő se tud vele semmit se kezdeni.

 

Nem húz. Még üresen se húzza a szekeret. Most akarom visszaadni, de nem veszik vissza még a feléért sem. Úgy vagyunk itt most a lóval, hogy a mult vásáron is két lovat hagytak itt, csak megszökött a lótól a gazdája, nem bírta nézni, hogy nincs a számára semmi takarmánya, eladni nem tudta, hát isten irgalmára bízta. Egy gazda fogott fel a két lovon. Jó lesz a disznainak, mondta. Megetette a disznókkal.

Kimegyünk a sárba.

Az udvaron az ő házához ragasztva még egy öreg ház áll. Ez egy másik családé. Még az eresze sincs bedeszkázva. A szél átsüvít a tető alatt.
- Rom ez már, kérem. Nem lehet hozzá se nyúlni, mert rájuk szakad. Én adtam nekik egypár vaskapcsot, hogy a szarufákat megerősítsék. Hétgyerekes özvegy cigányasszony lakik ebben a házban. Semmi keresetük a világon, csak úgy élnek isten irgalmából.

Az ablakon arcok néznek ki, kiváncsi és sovány emberarcok. Asszonyok, gyerekek.
Most elmegyünk megnézni a Pérót. Kerüljük a sarat és dagasztjuk, ahol muszáj. Nyomorult viskók szörnyű tömege. Egymásra építve, mint a fecskefészkek. Semmi út. A házak mellett semmi kerítés. Úgy lehet menni köztük, mint a vakondtúrás közt a legelőn.

Egyszer aztán teljesen elfogy a sárban minden nyom.

- Tessék megnézni, ez egy igazi tömeglakás.
Megnyitja az ajtót, belépünk. Egész embertömeg. Egy pici konyha s hozzá egy pici szoba. Nehéz levegő.

- Tizenketten laknak ebben a házban.

A háziasszony egy tányér levest visz éppen be a konyhából a szobába s a szentképek alatt álló asztalra leteszi egy igen öreg asszony elé.

- Ez az ő vacsorája, - mondja a menyecske. - Egy kis keménymagos leves, egy kis zsemlye van beleaprítva neki.

- De mitől olyan piros?

- Egy kis paprika van benne, hogy íze legyen.

Elém is tartja a tányért, hogy megnézzem s szokott cigány temperamentumával ki is löttyenti. Olyan piros, mintha paradicsomleves volna.

- Így élünk mink kérem a magunk szegénységében.

Dráfi úr, a szegkovács, a bőrkabátjában ott áll középen, mint egy vajda. Borotvált arca kemény és ott borong rajt a cigánybánat.

- Itt egy kis házat csináltak a minap s a városi főmérnök úrnak ki kellett jönni, hogy a lakhatási engedélyt megadja. Hát kérem, mikor bejött a Péróba, az orra elé tartotta a zsebkendőjét és azt mondta: "Csak ebbe az átkozott Péróba ne kellene soha kijönni..." Így kérem... Ezt mondta... Ahelyett, hogy hívás nélkül kijönne néha, vagy a főorvos úr és ha hazamegy a városházára, azt mondaná a főbíró úrnak, hogy: "Barátom, abba a Péróba tarthatatlanok az állapotok, segítsünk rajtuk valahogy..." Ez illene egy olyan tanult úri emberhez, nem az, hogy a zsebkendőt az orra elé tartsa és azt mondja, hogy: "csak ebbe az átkozott Péróba ne kellene soha bejönni..."


- Kik azok, akik itt laknak, egy család?

- Egy, igen, egy család ez mind. Egy család itt kérem ez egész cigányság. Itt van kérem az én öcsém, ez annak a testvére, ez meg a komája, ez az öreg szakállas ember, meg a felesége.

- De hát hogy alusznak itt tizenketten? Hiszen nem látok többet három ágynál.

- Igen, kérem, - sikít fel a menyecske, - nem fér ide több ágy. A többiek a földön alusznak.

- Szalmazsákon?

- Nem fér ide szalmazsák. Rongyokon. Nappal ott vannak a rongyok az eresz alatt kint, este behozzuk és arra feküsznek a szegény cigányok. Mikor lefekszünk, nem lehet ide benyitni, mert úgy tele vagyunk, hogy itt lépni se lehet. Csak ez az öreg ember hál a konyhában, mert ő már beteg. Benne van a bacillus. Azér alszik kinn, mer akkor kinyitja az ajtót, hogy legyen neki levegője, mert ha nem kap levegőt, megfullad a szegény öreg ember.

- Tetszik látni, - mondja a vajda, aki most nem vajda nevet használ, hanem szószóló a nép közt. - Így tartanak minket itt a tudatlanságban és a nyomorúságban. Még én csak három osztályt végeztem, mikor én gyermek voltam, de megtanultam írni, olvasni. Én eljövök ide is, meg máshova esténként és olvasok nekik. Az ujság ingyen van, mert itt van ez az én öcsém, a rikkancs, ez minden ujságból hazahoz egyet, amit árul, én meg olvasom nekik e mellett a kis petróleumlámpa mellett kilenc óráig, meg tízig, meg néha tizenegyig is.

 

Mindent elolvasok, hadd tudják a szegény cigányok, hogy mi van a világban, mert mindenre kíváncsiak. Elolvastam nekik az este is, hogy a francia Tardiu mit akar, hogy egész Európa egy vámba legyen kérem, meg azt is elolvasom, hogy a japánok és a kínaiak hogy harcolnak egymással, hadd örüljön a szegény cigány.

- Minek örül? Kinek a pártján vannak, a japánok pártján, vagy a kínaiak pártján?

Az ember elgondolkodik.

- A cigány kérem olyan, hogy mindig annak a pártján van, aki a gyengébb, akit megtámadnak. Most mi nevetünk rajtuk, hogy ölik egymást, tizenkét esztendeje meg ők olvasták, ők nevettek mi rajtunk kérem, hogy mi öltük egymást. Mert nekünk kérem nem kell háború. Mi nem vagyunk háborús pártiak. Nekünk béke kell és munka.

Háta mögött férfiak állanak s egyszerre hevesen állítják, meg erősítik, hogy nekik nem kell háború, hanem kenyér és munka.

- Nekünk nem kell politika se. Mikor a választás volt, jöttek a politikai pártok: "Ti cigányok mindig a mi testvéreink voltatok, szavazzatok ránk." Jöttek a szocialisták, "ti cigányok, ha nem ránk szavaztok, eláruljátok az igazságot és megbontjátok az egész emberiséget." Mikor aztán leszavaztunk, hogy egyik csapat szavazott a polgársággal, a másik a szociálistákkal, akkor aztán választás után ha ezek a szegény asszonyok mentek koldulni, mert ők abból élnek, hogy koldulgatnak a családoknál, azt mondták nekik: "menjetek a szociálistákhoz." Ezek meg abból élnek, hogy a vasúti töltés mellett szedegetik az el nem égett széndarabocskákat, akkor jött a felügyelő úr, hogy takarodjatok innen, menjetek a városházára, kérjetek kenyeret a főbíró úrtól, mert arra szavaztatok.

- De hisz maguk kapnak munkanélküli segélyt, ebédet kapnak a várostól.
- Igen, azt kapunk, de mit kapunk kérem. Bablevest? Tessék megnézni, senki se akarja megenni, még most is itt van.
Behozzák a fazekat, ami félig van bablevessel.
- Meg ilyen kalácsot kérem, ez kalács?
Két hófehér veknyiforma kalácska van a kezében s megvetően töri ketté. "Se nem édes, se nem sós."

Kísérőm nevet és azt súgja: "A cigánynak minden kevés, és minden rossz."

De a vajda rájuk szól.


- Nem kell bücsmölni, mert ez is jó. Enélkül bizony éhen halnánk. Ez jó kérem, de mit ér. Nem az kell nekünk, hogy egy csajka levessel fizessenek ki, hanem adjanak munkát, ne vegyék a drótszeget a gyárban, hanem csináltassák velünk. Mikor nekünk jól ment kérem, akkor a pékek is jobban éltek, mert megsüttettük magunknak a kalácsot, nem szorultunk a város irgalmára. De ez csak arravaló, hogy ne legyen jajgatás és lázongás, hogy mi hadd éljünk itten csendesen, mint az egerek, meg a vakondokok. Ahelyett, hogy iskolába járatnának és egészséges lakást teremtenének nekünk.

 

De itt még a magunk pénzén se szabad építeni, mert a főbíró úr azt mondja, benne van a programjában, hogy a cigányokat kitelepítik. Igen, de a muzsikus cigányok kérem abba nem egyeznek bele, hogy innen kimenjenek, mert ha kiteszik őket a határba, a Piritóba, a mezőn mikor éjszaka mennek majd hazafelé munka után, agyon is verik őket. Így osztán mindig azzal ütik el, hogy háborúságot csinálnak a cigányok közt, a multkor is nagy gyűlés volt és azt mondta a főbíró út, hogy akartok lakni? Mindenki külön-külön vagy emeletes házakban együtt? Ezen a cigányság összeveszett és még ma sincsen egyesség, mi meg itt maradunk évről évre a nyomoruságban és a tudatlanságban.

Helyeselnek, kissé elnyomva ennek az embernek az okossága és a nagy szónoki készsége mellett, de mindent helyeselnek.

- Mit csináltak a cigány Péróból, kérem. Mikor én legény voltam és házasodni készültem, akkor három esztendő is eltelt, míg egy cigánylegény egy cigánylánynak a kezét megfoghatta. Nem kell most három óra se. Mert ide telepítették közénk a prostatáltakat és ezektől megtanulják a mi gyerekeink, hogy kell szerelmeskedni. Mit akarnak mi velünk az urak? Miért nyomják ide ezeket a becsteleneket? Én meg tudom mondani miért, azért, mert szükségük van arra a pénzre, amit belőlük kiszednek. Ezért tettek már ide negyven ilyen nőt, nincs köztük kettő se cigány.

Hátulról egy égő szemű cigány megszólal:

- Éppen kettő van köztük cigány.

- Nahát kérem, ha olyan szüksége van rájuk a városnak, mért nem teszi őket a Battyány-utcába, meg a Szécsényi-utcába, vagy ott van a nagy piac, mért nem építenek annak a közepén egy olyan palotát, ami az égig ér, s rakják oda, hogyha olyan büszkék rájuk. De ne tegyék éppen a Péróba, hogy idevalók. Már az ujságok is megírták, hogy hatéves cigánygyereket nemi bajjal kellett kezelni a kórházban. Ezt teszik velünk kérem.

Az öreg asszony, nem is tudják, milyen öreg, nyolcvanon felül van, felszedi magát és sietve elmegy.
- Hova megy, nem ide való?
- Ide való kérem, csak most elmegy a testvéréhez egy kicsit beszélgetni.
Nagy macska ugrik le az ágyról.
- Ejnye, de szép macska. Kutyájuk is van?

- Az nincs kérem, mert azért adót kell fizetni.
Egy menyecske hangoskodik.
- Ha a rendőr jön, felírja, hogy kutya. Lehet fizetni öt pengőt meg tízet érte. Mi nem fizetünk, hogy az uraknak legyen szivarra.

- De hiszen nem szivart vesznek rajta, hanem ugye ebédet adnak maguknak.
- Azt nem abból adják, csak hogy betömjék a szegény cigányok száját. Adjanak munkát. Vásároljanak szeget.
- Hát tyúk, liba, kacsa, malac van-e?
- Honnan vóna? Vót két kis malacom - mondja egy asszony -, megdöglött.
- És mit csináltak vele?

Nevetnek.
- Megettük kérem. Mink csak dögöt eszünk, mink csak akkor jutunk egy kis húshoz, ha valahol döglik.

A vajda megszólal:

- Tetszik látni, mink még ma is ezek vagyunk, megesszük a dögöt. Már a paraszt, vagy az iparos régen nem eszi, de minket még ma is csak úgy tartanak, hogy megegyük a dögöt. Iskola kell nekünk kérem, hogy tanítsanak. Én most már tanulok, hogy a gyerekeimnek könyve van, tanulom. A történelmet, azt én nem is tudtam soha, hogy történelme is volt az embereknek. Most bizony jobban elolvasom, mint a gyerekeim. Meg szociális könyveket olvasok, ha hozzájutok.

- Hát regényt olvas-e?

- Azt kizárólag soha. Minek az nekem, kérem, a regény az nem szól semmit a cigányok sorsáról, az minket nem tanít semmire. Itt van az öreg bátyám, ha regény kell, az mesél nekünk akár egész éccaka a Mirkó királyfiról. Megelevenedik az egész társaság, nevetnek, férfiak, asszonyok, leányok, gyerekek. Valami ősi, valami meleg vidámság önti el a kemény panaszok helyét, az ősi cigányvidámság, amely a legmélyebb nyomorban is mindig megőrizte a lelküket és fenntartotta a jövő baja számára.


- Folyamodványt kellene beadni a főkormányzóság számára és egy kéttagú deputációt küldeni. De az csak úgy lehetne, ha a főispán úr is aláírná, mert ha így megyünk, akkor kivernek bennünket. Azt már megtanultam, hogy hiába iratok én folyamodványt akárkivel, az mind csak a szemétkosárba kerül.

Órák telnek el a beszélgetésben, ömlik, ömlik, mint a vulkánból a láva, szörcsögve és fortyogva az emberi élet egy különös rétegének évszázados, évezredes nyomoruságáról.

- Még a mi anyánkat, ha kétnapos gyerekágyat feküdt is, ha éjfélkor megzörgették az ablakot, fel kellett kelni és vinni a levelet a más falukra. Mert azelőtt a cigány hordta a levelet. De ma is csak úgy gondolkodnak a cigányról. Mikor a harctéren voltam, három legény innen a Péróból elesett, mikor bejelentették, azt mondta az őrmester úr: "Fene egye meg őket, három cigánnyal kevesebb van."Így kérem, ma is ennyi a cigány, pedig az én fiam tud tanulni és akkor a többi is tudna, ha valaki gondolna rá, de soha még az nem történt meg, hogy két úriember idejött volna és leült volna itt a mi asztalunk mellett, a mi székünkre és meghallgatta volna a mi panaszainkat.

 

Pedig mi is két lábon járunk és nekünk is van szívünk és mi is becsületesek vagyunk. Soha nincs itt kérem semmi csendzavarás. Se tolvajlás. Azt mondta a főbíró úr: "Mit csináljak veletek, én nem telepíthetnélek ki benneteket, csak akkor, ha azt jelenthetném, hogy a Péróban mindenkit vason kell tartani. De itt nincs soha a legkisebb zenebona."

 

Azelőtt a mi asszonyaink bejárók voltak a polgárokhoz és ők végezték a bevásárlást nekik, ők hozták mindennap a cukrot, meg a kávét a boltokból és soha nem volt semmi baj. A cigányasszony megmosdatta a gyerekeit az iparosnénak és kiseperte a házát és cselédmunkát végzett neki egy kis lisztért, egy kis zsírért, ma már ez nincs, mert úgy elvadították a cigányoktól a népeket, hogy szóba se mernek velünk állani, mintha mind betörő gyilkosok volnánk.

- Hát mikor volt csendőr utoljára a Péróba?
A vajda egy kicsit elhallgat.
- Tegnap kérem. Tegnap, mert van itt vagy két csirkefogó gazember legény, akik megkéselték egymást. Bár meg is ölték volna, hogy megszabadulna a cigányság az ilyen lingár naplopóktól. Ez rontja a cigányság hírét, az ilyenek, de egy-két csavargóról nem lehet az egész cigányságot megítélni. Mind a tudatlanság az oka kérem és a rossz nevelés. Iskola kell nekünk meg munka és kenyér és orvosság, egyéb nem kell. Adjanak jó lakást, hogy abba élni lehessen, akkor más lesz ez is.

Lámpával kísértek ki a Péróból. Nem sajnálták a maguk cipőjét, csizmáját, hogy minden lépésnél megmutassák az utat, hova lehet lépni.

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Balázs Béla - Köszönjük Balázs Béla - Köszönjük
Köszönjük néked, hogy legelső voltál Elérhetetlen és hódoltató. ...
Egyszerű polgár feljegyzéseiből Egyszerű polgár feljegyzéseiből
Nagy örömmel olvasom Csizik Béla pénzügyi államtitkár ur előadását a...
A kis Coogan A kis Coogan
Illő dolog, hogy egy gyermekkorát élő művészet gyermekcsodát...
Ady Endre - Korrobori Ady Endre - Korrobori
Ady Endre kiadatlan cikke, amely most került elő a Nyugat 1917. évi...
Pataki Ferenc, a finn-magyar egyéni tornaverseny győztese Pataki Ferenc, a finn-magyar egyéni tornaverseny győztese
Hazaérkeztek a magyar tornászok Helsinkiből. Kemény csatát vívtak...
Esterházy Tamás tündöklése, letűnése és eltűnése Esterházy Tamás tündöklése, letűnése és eltűnése
Órákig tart autón az ut a pápa- ugodi hitbizományon keresztül...
Élményeimből - Munkácsy Mihályról Élményeimből - Munkácsy Mihályról
Most, hogy síremléke felavatása alkalmából újra napirendre került a...
Választási reform Poroszországban és a kanczellár-változás Választási reform Poroszországban és a kanczellár-változás
Németországban is nagy változásokat rejt magában az idő és hoz...
A megvédett Gotterhalte A megvédett Gotterhalte
Fehértemplomban Dsida Lajos polgármester ellen, mert az a Gotterhalte...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98