Dtum
Login with Facebookk
1932 | Február

Barbárok - Móricz Zsigmond új elbeszélései

Irodalomról leghelyesebb nem beszélni. Okosan arról csak hallgatni lehet. A verseket dalolni kell, a prózát ízlelgetni, nyelvünk hegyével. Amit ösztön teremtett, azt csak egy másik ösztön foghatja föl, egészen. Értelem aligha.

De ha már beszélünk irodalomról - s néha valami ellenállhatatlanul arra sarkal, hogy mégis csak beszéljünk róla -, akkor lehetőleg értelmesen beszéljünk, szakemberek módjára, akik megvitatják egymás közt mesterségük csinját-binját. A kritika célja, hogy megérttesse azt, ami voltakép érthetetlen, hogy egy alkotást ízeire szedjen, hogy föltárja szerkezetét, ható-eszközeit és leleplezze művészi titkait. Hogy ez értelmi működés, az kétségtelen. Ezen a téren azonban másra, mint értelmünkre nem támaszkodhatunk. Tőle kapunk legtöbbet.

Mit kapunk? Újabban például kimutatták, hogy Shakespeare minden egyes drámájában a tudásnak, az érzékelésnek bizonyos tárgyköreit is elintézte, melyek annak idején különösebben foglalkoztatták. "Az atheni Timon" írásakor a táplálkozás áll lelki gócában (hús, kenyér, tej, ételek íze és szaga), a "Rómeo és Júlia" írásakor az idő csillagászati váltakozása (nap, hold, hajnal és éj), "Hamlet" írásakor az orvostudomány (fekély, genny, bűz, pokolvar, rothadás, testiségünk minden váladéka és rondasága).

 

Ezek a gondolatkörök életének ebben és abban a szakában valósággal megbabonázták, nem birt szabadulni tőlük. Minden képét, hasonlatát, célzását csodálatosan ebből és abból a központból ragadta ki. Erről a költő természetesen semmit se tudott. De mi sem tudtunk eddig semmit. Azzal, hogy a bíráló ezt észrevette - a szó szoros értelemben: az eszére vette, ami eddig csak fülében és szívében volt s ezáltal átadta nekünk, a mi eszünknek is - az öntudatlan egy talpalatnyi területét hódította meg. Mindez vajmi kevés. Mégis több a semminél. Hálásnak kell érte lennünk. Az igazi kritika, mely a mű keretében mozog, szerény. Ez a szerénysége egyuttal önérzete. Törekedjünk erre mi is.

Móricz Zsigmond új könyvének élén a Barbárok áll. Afféle kisebbfajta elbeszélés ez, mindössze 22 oldal. Miután újra és újra elolvassuk, izgalom fog el bennünket, hogy a művészi gyönyörűséget, mely minden alkalommal fokozódik, nem tudjuk megmagyarázni magunknak. Feledjük a többi nyolc elbeszélést és ezúttal csak a Barbárok-kal foglalkozunk, hogy rájöjjünk nyitjára s vizsgálódó szavak által hűljön izgalmunk. Miről van itt szó?

 

A csobori pusztán két juhász agyonver egy harmadikat, Bodrit, aztán a fiát is, mindkettőjüket egy gödörbe temetik, elhajtják háromszáz birkáját, két szamarát, az asszony tíz nap múlva keresni indul urát, keresi egész nyáron, ősszel, télen, végre tavasszal a puli kikaparja a gödröt s az egyik gyilkos, akit közben különböző lopások és gyilkosságok miatt már letartóztattak, bevallja bűnét. Ennyi a meztelen mese-váz. Egy eset ez, a véletlen szeszélyével színezve, napihír, vértől csöpögő rendőri tudósítás valamelyik lármás ujságban. Ha valaki azt állítja, hogy a művész más egyebet akart megírni, mint az esetet, annak ellent kell mondanunk.

 

Nem "korfestés" ez és nem is "erkölcsrajz". Állásfoglalás, bírálat nélkül vetül elénk a történet s fölötte a természet ijedelmes közönye. Nincs benne "eszmei mag", nincs mögötte "jelképes értelem" sem. Csak az, ami és annyi, ami, semmivel se több. Célja nincs. Önmaga a célja, öncél. Az elbeszélés ősi-gyermeteg öröme abból a vágyból fakad, hogy közöljünk valamit, amit mások még nem tudnak. Ez tökéletesen kielégíti az elbeszélőt és az olvasót is, aki egyszerre azonosítja magát vele, figyelni kezd rá, életeket lát, idegen életeket, melyek jobban érdeklik tulajdon életénél.

Azokat az írókat, akik a "valóságot festik" - olcsó szóval - realistáknak, naturalistáknak nevezik. Sokan szentül meg vannak győződve, hogy ezek a valóságot egyszerűen "lefestik", vagy kodakjukkal fényképet készítenek róla, aztán becikkelyezik könyveikbe. De mi a valóság? Hol van ez a valóság? Átmenthető-e csak egyetlen göröngye is a művészetbe, anélkül, hogy előbb ez a göröngy belső élménye lett volna egy alkotó szellemnek, ráhelyezhető-e ez a göröngy a papírra, anélkül, hogy onnan legurulna? A valóság az írónak époly messze, idegen terület, mint a Tündérország vagy egy Hold-beli táj. Előbb meg kell hódítania. Semmit se lehet Ťleírniť, ami kívül van és nincs bennünk.

 

Ha megbízunk valakit, hogy "írjon le" egy göröngyöt, amennyiben nem tudományos meghatározást követelünk, mely korlátot emel eléje, az illető zavarba jön és visszatorpan. Hogy kapjon belé? Melyik oldalról közelítse meg? Meddig haladjon és mikor hagyja abba? Egy leírás lehet tíz sor, de lehet tíz kötet is. A föladat merő képtelenség. Csak akkor nem az, mikor a költőt az ihlet vezeti és az mutatja meg neki, merre és meddig, az a csalhatatlan, alvajáró sugallat, mely a valóságot újraalkotja s életet teremt: viziókat, hallucinációkat.

Ez az elbeszélés is csupa vízió és hallucináció. Hallucinációval kezdődik. A puli ugat. Utána "belekondul" két komondor. Valami rosszat szimatolnak ezek a mérges ebek, csaholnak, vicsorogva, acsarkodva, visítva. Ők szolgáltatják a barbár nyitányt. Sokáig halljuk a rekedt, éles ugatást a leégett mezőn. Aztán nem halljuk többé. Fülünk azonban már süket a lármától, tovább csöng és képzelődünk, mintha hallanók.

 

A puszta hallucinál. Máris egy víziót látunk. "Az egyik juhász a szamaráról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta és bedöcögött a baktatóval a bunda felé." Ez a juhász lesz majd az egyik gyilkos. Nem kiabált a kutyákra, nem ordított, nem is üvöltött, hanembőgött", a borízű hangjával "rájuk bőgött", a vad gugájából, rettenetesen. Lehet-e jobban megrajzolni valakit egy éles vonással, egy szóval? A csikorgó, baljós zűrzavar növekszik. Torkon kapják egymást a kutyák, marakodnak és vérzenek, pőcsik csípi a szamarak hátát, "muslincák kavarogtak a fűből", "tücskök peregtek." Most egy új vízió: az áldozat, a juhász.

 

"Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést". Majd egy másik vízió, döbbenetes és tökéletes: a juhász kisfia. "Tizenkétesztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szür, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság." Itt az elbeszélő a leírást hirtelen megszakítja. Érzi, hogy elég. Igaza van. Ezt a képet sohase felejtjük el. Végül a leglázasabb vízió: a veres juhász. "Nagy, veres ember volt. Szeplős, nagy, kemény ember. Kékszemű és verhenyeges bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész szemöldökére volt akasztva."

 

Milyen szép az, hogy "a haja nem igen látszott", milyen izgató és valószerű. Megint hallucinációk következnek. A juhászok hallgatnak - és mi halljuk a csöndet - a juhászok beszélgetnek, lassan, pár szót vetve egymásnak - és mi halljuk beszédüket. Majd víziókat látunk. Egy kóró: vízió. Egy vadkörtefa: vízió. Gyorsan besötétedik a pusztán. "Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújtak volna egy gyertyát." Szavak varázslata, a gyertyafújás szegényes, magyar hasonlatával: vízió. Minden vízió és hallucináció itt.


Ekkor esik meg a gyilkosság. Az elbeszélés művészete nyilván az adagolás művészete. Minden helyen csak annyit szabad adni az olvasónak, amennyit figyelme ott, abban a pillanatban - az előzményeket is tekintetbe véve - könnyűszerrel, szívesen, mohón fölvesz. Többet nem: akkor figyelme elfárad. Kevesebbet sem: akkor figyelme lanyhul. Rámutattak arra, hogy sok különben kitünő regényíró túlontúl leírta alakjait és ezért nem látjuk őket világosan.

 

Magának a képzeletnek is munkát kell hagyni, máskép az nem működik. Általános, emberi tulajdonság ez. A figyelem törvényeit azonban eddig még nem sikerült kipuhatolni. Nem tudni, hogy ez miért érdekel mindnyájunkat és az miért úntat. Régóta vizsgálgatjuk, forgatjuk jobbra-balra ezt az elbeszélést is, latolgatjuk egészében, nézegetjük mondatait, sőt központozását is s mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy azért hat ránk, mert olyan, amilyen.

 

Minden szó ott áll, keményen, ahova éppen való. Másutt, pár sorral alább, vagy pár sorral fölebb már egyáltalán nem hatna ránk ugyanaz a szó. Akkor csak szó volna, nem az, amit jelent, nem az élet víziója és hallucinációja. De így az elbeszélő jól érzi magát s az olvasó is, igen jól. Ennek az írónak nincs rendszere és módszere. Olykor csigázza a figyelmet, olykor meg kereken kimondja azt, amit akar, semmit se hallgat el s ezzel nyer meg bennünket. Sehol se "remekel" részletekben. Fortéllyal nem él. Úgy dolgozik, mint a természet, biztosan, bátran, gyakran elnagyoltan és gyakran pongyolán is.

 

Maga a gyilkosság másfél sor. A juhászfiúval levétetik a gyilkosok a már halott apja rézveretes szíját és amint babrál vele, őt is agyonverik. Gödröt kapartatnak a kutyákkal, elföldelik a két holttestet. "A kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember nagy vót." Csak ekkor borzadunk el igazán, ettől a két remek szótól: "gyerek, ember". Ezeknek a barbároknak a holttest még "gyerekť és "ember" Nem tudják, mit míveltek. A juhászné jellemzése ennyi: "egy magas, fekete asszony." Mégis hogy látjuk őt, amikor járja a pusztát és keresi-keresi halott urát.

 

A veres juhász, a gyilkos három bojtárral bográcsos gulyást főz, odamegy az asszony "leguggolt, úgy batyústól - ő is "juhászgyerek" volt - s a két bokájára guggolva, juhászosan pihent." Váltig kínálják, de ő nem eszik. Fölismeri az ura nyáját. Balsejtelmek bújkálnak egyszerű fejében. "Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné."  Tavasz nyíltán a puli egy kalapot hoz neki, az ura kalapját. "Aztán egy kezet kapart ki. Az asszony tíz körmével esett neki a homoknak s nemsokára ott volt előtte az ura... A fiát is meglelte.

 

Úgy feküdt a gyerek hason, fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége." Így gondolkozik egy juhászasszony a pusztán, a nagyságos pusztán ilyenkor, nem körülbelül így, hanem szóról-szóra így. Belső szavának kísérteties lekótázása ez. "Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombra két kórót tűzött kereszt formán." Ez maga a csoda.

Csoda az is, amint a vizsgálóbiztos vallatja a gyilkost. Amint ez a két magyar szemben áll egymással, kényelmes, nem-szenvedélyes, inkább évődő akaszkodással, amint ravaszkodik mindakettő, kerülgetve az igazságot, amint a vizsgálóbiztos rászól a vádlottra: "Magának mán úgyis kész az igazság", amint a veres juhász védekezik: "Nem illet, uram, nem vótam kíváncsi a máséra", aztán amint a bíró lehordja őt: "Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér!" és amint a gyilkos erre meging, szája habot túr, bevall mindent s még a huszonöt botra is ezt mondja, tisztességtudó alázattal: "Köszönöm alásson."

 

Csoda ez a nyelv, a gondolatok sajátos, utánozhatatlanul-keleti tagolása, a szavak ázsiai tempója s messze-messze muzsikája, a pusztai emberek alanytalan, korcs mondatai s olykor az elbeszélő hanyagsága is, aki hőseinek lelkiállapotába helyezkedve - öntudatosan vagy öntudatlanul - a pusztai barbár nyelvtan szerint nem egyezteti az értelmező-jelzőt az előtte álló szóval és ezt írja, amit kijavítani hiba volna: ŤElszáradt, régi nyomok, kéthetes.ť Csoda ez az egész így együtt, mert szándék és beteljesülés, betű és lélek, természet és művészet eggyé válik s a költő embereket formál, életet varázsol a semmiből, ennél pedig nincs nagyobb csoda.

Körülbelül ennyit mondhatunk a Barbárok-ról. Amint föntebb jeleztük: a kritika általában keveset markol és keveset fog. Ha azonban sokat markol, akkor semmit se fog. Úgy szóltunk, mint mesterember a mesteremberekhez. Láttunk egyszer egy asztalost, aki kezébe vette társának rózsafából remekelt rekeszes dobozát. Mustrálgatta, simogatta, még meg is szagolta. El volt tőle ragadtatva. Tárgyilagos lelkesedése kizárólag abban nyilatkozott meg, hogy dúcokról, csapágyakról, csavarolásról meg a kötés fecskefarkjairól beszélt.

 

Aztán mégegyszer tenyerére ültette a drágalátos dobozt s kacsintott egyet, hamiskásan. Mi is ezt műveljük. Észleltük ezt-azt, ami szakmánkba vág, de ezzel közel se vagyunk megelégedve, mert alig érzékelteti meg magát a munkát. Ennélfogva most magasba emeljük az írásnak ezt a mesterdarabját, hogy lássák, főkép a céhesek, akik értenek hozzá s becsippentett szemünk szögletéből odaintünk mestereknek, segédeknek, inasoknak: ide nézzetek, szaktársak.

 

Kosztolányi Dezső

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Amerika felveszi Magyarországgal a kereskedelmi forgalmat Amerika felveszi Magyarországgal a kereskedelmi forgalmat
Amerika a korlátolt kereskedelmi forgalmat újra felveszi...
Az elektromos vezetékek érintéséből keletkező veszedelmek Az elektromos vezetékek érintéséből keletkező veszedelmek
Weber zürichi tanár kisérleteket végzett annak megállapítására, hogy...
Bernáth Aurél albuma Bernáth Aurél albuma
Az utóbbi időben egyre szaporodó grafikai albumok száma megint...
Az uj franczia kabinet Az uj franczia kabinet
Eléggé váratlanul annyira kiélesedett a franczia kabinet válsága,...
Nyolcadszor is Kelen nyerte a nagy mezei bajnokságot Nyolcadszor is Kelen nyerte a nagy mezei bajnokságot
Borongós időben, fergeteges szélben tartották meg Megyeren az idei...
Kosztolányi Dezső - Jajveszékelő a magyar romokon
Jaj, merre menjek? Jaj, merre nézzek? Jaj, mit rebegjek? Jaj, mit...
A Magyar Gazdaságkutató Intézet helyzetjelentése A Magyar Gazdaságkutató Intézet helyzetjelentése
A Magyar Gazdaságkutató Intézet legutóbbi helyzetjelentése szerint a...
Döntés a budapesti lakásfront kérdéseiben Döntés a budapesti lakásfront kérdéseiben
Az elmult héten tovább fokozódott a közönség ostroma a főváros...
A szekéren megégett család A szekéren megégett család
Torontálmegyében, Kunián községben Velkovics Milán román földműves a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98