Zilahy Lajos új darabját, A tizenkettedik órá-t a ma Budapesten lehetséges legnagyobb apparátussal hozta színre a Magyar Színház. A főszereplő Törzs Jenő mellett az első quadrilleből való színészek egész kis serege játssza a kisebb szerepeket: Somlay Artur, Beregi Oszkár, Kabos Gyula, Ráday Imre, Gózon Gyula, Baló Elemér, a nők közül Makai Margit sorakoznak fel s valamennyien képességeik teljes latbavetésével támogatják az írót; az egészen kis szereplők is kifogástalanul dolgoznak. Az előadás egész menetén érezni Hevesi Sándor biztos rendezői kezét. A színház igazán méltó, mondhatni ünnepi keretet adott annak a magas és tiszteletreméltó becsvágynak, amely Zilahy darabját messzire kiemeli a mai színműírás átlagából.

Zilahy az egyetlen mai drámaíróink között, aki céltudatosan a mai ember szenvedéseinek szószólója akar lenni a színpadról s a mai élet égető kérdéseinek drámai formuláját keresi. Kivételes bátorsággal nyul a nehéz és kényes anyaghoz, minden erejének megfeszítésével birkózik vele, hogy formába törje s nem titkolja, hogy szószéken érzi magát, mikor a színpadra lép. Eddigi darabjaiban a Tűzmadár-ig a magyar kérdések körül mozgott, új darabjában az emberiséghez intéz egy S. O. S.-táviratot: itt a tizenkettedik óra, mentsétek meg, ami menthető!

"Egy emberi lélek, aki a saját maga kis életének rettentő tragédiáját felnagyítja önmagában az egész emberi faj tragédiájává" - ezt mondja Zilahy darabja hőséről. Erősen hangsúlyozza, hogy kis ember, nem prófétai szellem, családjával nyomorgó kishivatalnok, idegbajos egy háborús fejsebtől - a szenvedése fokozza fel őt magát prófétává, a nyomorát az egész emberiség nyomorává. Ezzel emelkedik ki a realisztikusan rajzolt otthoni nyomorból a mai ember szimbólumává. Nagyon érdekes, ahogy Zilahy a szimbólumot bele tudja helyezni az élet reális levegőjébe s igyekszik hősében egyszerre megmutatni a való és szimbólikus alakot. János a neve, vezetékneve nincs, minek is volna neki? Ő a ma szenvedő embere, aki magán érzi a kor egész terhét.


A tébolydából, ahova ideges viselkedése miatt zárták, megszökik, elhagyja családját s a nép közé megy, a maga primitív igazságait prédikálni. Nincs programmja, de az általános szenvedés szól belőle, a mindenki életét, vágyát fejezi ki, ezért hisznek neki, prófétának tekintik, szekta keletkezik körülötte. Ezzel a kis ember hatalomra jut, de szembe is kerül a hatalommal - most már az élő alakból egyre jobban szimbólum lesz, már egészen a szegény ember lelkévé válik, aki töpreng a maga sorsán, epekedik az igazságért, egészségért, az erkölcsért, a minden ember jobblétéért, nem ért a politika cselszövényeihez, az úri beszédhez, csak érzi az élet elviselhetetlenségét.



Ezt így roppant nehéz írói feladat színpadról érzékeltetni s érthető, ha a rajz itt-ott tévedező lesz. A fővonal azonban érezhető. A hatalom birtoklói előbb próbálnak kiegyezni vele, de naiv hitén megtörik a megalkuvás kísérlete. Kénytelenek neki átengedni a hatalmat, mert a háború megindításának kérdésében sarokbaszorítja őket. Ez a pillanat, a dráma tetőpontja, Zilahy iróniájának sugallatára van megírva. A próféta azt mondja a király előtt, a miniszterek jelenlétében, hogy jól van, izenjék meg a háborút, de előbb álljanak a miniszterek sortűz elé.



A miniszterek erre természetesen a háború ellen szavaznak. A helyzet frappáns, de nehéz nem érezni, hogy csak retorikai fordult, ötlet, amelynek ötletnél többnek kellene lenni. Az író nem birta két vállra fektetni a témát, expediensre szorult. A befejezés: az egyszerű ember igazsága mindig alul marad a hatalom szervezett erejével szemben. Paragrafus, rend, uralom mind ellene fordulnak. Jánosnak el kell buknia, mert csak igaza van, de nincs ereje. A nyakára tekerik a paragrafust: tébolydából szökött meg, visszaviszik a tébolydába, most már mint valóságos bolondot.

A darab megoldásainál érdekesebb, igazán izgató az író hatalmas küzdelme a témával. A küzdelem váltakozó, az anyag ellenáll a formának s a színpad - a mai színpad! - csak makacskodva engedi magát szószékké tenni. De formai hézagokon, a vonalak bizonytalanságán és egyenetlenségeken át mégis megszólal a meggyötört emberség hangja. És megszólal a legtöbb jelenet szervezetében, hangjában, szavaiban az igazi író őszinte érzése, vágya az emberség után. Ez az őszinteség Zilahy darabjának legnagyob értéke.