Juhász Gyula új verseskönyve
Fiatalok, még itt vagyok! - A Magyar Téka kiadása, Szeged
Harminc évet meghaladó lírikusi pályájának új állomása ez a kötet; a harminc év utolsó harmadából nyujt alig többet félszáz költeménynél. Nem a lírai és természetes meglassúdásáról beszél ez a gyér termés, hiszen a századeleji magyar költők közül alig énekel egy-kettő, akiben a lírai indítékok frissesége s a hang eredendő és természetes lélekmelege olyan híven és csorbítatlanul munkálna, mint a Tiszapart mélaszavú énekesében.
Ami legújabb keltezésű költeményeiben szép, az valóban "szép, mint az első napon". Két, egymásbaboruló sorából akárhányszor csalhatatlanul ráismerhetni arra a jellegzetes, párái és fátyolai mögött is mindig az érzés és szemlélet biztos és konkrét vonalait éreztető művészetre, mely csak az övé s melynek forradalmi újságára a századvég lelkevesztett retorikája ellen szegülő nagy lírai megújhodás idejéből mi még kortársi közvetlenséggel emlékezünk.
Juhász Gyulát nem az alkotás ereje hagyta el, hanem - néha fájdalmasan hosszú időre - a hite ebben az erőben, s talán a kedve is, hogy erejét az alkotásban lemérje. Zengőbb, dallal telibb némaság aligha képzelhető az övénél, csak dacosan összeszorított ajkát kerüli egyre sűrűbben a boldog és felszabadító ének megváltó perce. S ilyenkor is, mint a tériszony betege a sokszor megjárt ösvényt, szívesen keresi a maga régi tárgyait és formáit. Új indítékot keveset kapcsol be, szeszélyes területhódítások kockázatát nem igen vállalja, lobogását új meg új zúgok kifürkészésére alig irányítja, de önmagát híven és tisztán bederengi.
Az önszemléletnek az a foka, melyre a reális élet kapcsaiból szinte kiszakadt magánya juttatta, önként fölébe emeli annak a lehetőségnek, sőt még magának az ösztönnek is, hogy tágabb emberközösségek ihletéseit magára vegye. Mindarra, ami a "nagy világ"-ból remeteségébe elvetődik, a "reménytelenség szigetének hajótöröttje"-ként felel egy-egy "néma jajszó"-val.
Egyénibb bánat alig képzelhető az övénél, e tekintetben "korszerű igények" betöltésére bizonnyal kevéssé hivatott; de a testetlen "világfájdalom" elvontsága is távol van tőle, magánossága nem elszegényedéssel jelent egyet, hanem azzal a boldog állapottal, amikor Ťmint a gyémánt a porban, fölragyog a lélekť. Spinoza nyugalmas, tiszta tekintetében látja az eszményt egyik gyönyörű szonettje (A bölcs), a háborgó és mulandó világon győzedelmeskedő örök törvényben.
Boldog bölcs, eltünődve nézek én rád,
Ki úgy diszítéd föl magányodat,
Hogy gazdagabb volt, mint ott künn az élet.
Ehhez az eszményhez Juhász Gyula ebben a váratlanul kapott könyvében legtöbbször közel jár. "Az elmúlás peremé"-ről is az életnek (a legmélyebb értelmű, mert benső életnek) szépségét hirdeti. Az egykori "égőszemű kispap" ma is a cella költője, csak a füle finomult ki mégjobban a zsolozsmák szent szövedékének legrejtettebb titkai iránt. Mily jól látja önmagát, a gyermeket, "ki öreg volt És aki mindig nagy gyermek maradt"! Bánatának bakacsin éjét, melyből testvéri üdvözletet küld költőtársának ő, "a búsuló Juhász"...
A szépség és szomorúság mély és együttes befogadásában még sohasem került annyira közelébe a humor megbékélt derűjének, mint e kései verseiben, melyek pedig mind a megsemmisülés döbbenetéből szakadtak ki. Az ajak jajszónak feszül, de a megváltó formában még a felhördülés is áldássá lágyul és áment mond az élet minden hullására és töretésére. Ma divatossá lett az elvi optimizmus, a programmos "hitteljesség". De a fáradt Juhász Gyulának ritkán megzendülő lantjáról az ember- és életszeretetnek, a Jézus szívén való megbékélésnek ma is sugallatosabb varázsa árad, mert ez a nemes hűségű költő örök értékekhez hű, nem pedig múló programmokhoz.
Könyvének legalább egynegyede Juhász művészetének is, századunk magyar lírájának is élén jár. Csak néhány címet írunk ide a kötet vezető darabjai közül. Búcsú, Mint az alvajáró, Egy ház, Haladék, Sors, A halhatatlan, s méginkább a formai tökéletes fölényükkel is kiemelkedő remekek: a Zene, a Harangjáték vagy az igénytelenséget a grandiozitásba emelő Ének Bukosza Takács Ignácról. Feledhetetlenül szép és teli zengésű a kötet megnyitó verse is, melynek kezdősora egyúttal a könyv címlapjára is került: Fiatalok, még itt vagyok!
(Amilyen remekül intonálja magát a verset ez a kezdősor, éppoly kérdéses, nem túlhangos-e a címlapon. Kihívó szembehelyezkedést sejtethet a fiatalsággal, melynek Juhásznál aligha van őszintébb barátja. Gondoljunk csak végrendeletszerű, gyönyörű versére, a Fák-ra:
Örök erők szent szövedéke,
Lehullt levél én, elenyészek.
Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek felmutatják.)
Mint régi jó ismerős szavaejtésében egyes megrögzött fordulatok, úgy térnek vissza Juhász Gyulának ebben a legutolsó könyvében is nagy nevek, melyek a századfordulón mindnyájunknak, neki is a legsorsdöntőbb élményt jelentették: Baudelaire, Verlaine, Nietzsche neve; a művészet igazi "civis Romanus"-a ő, még a háziistenek buzgó szolgálatában is. S a nyugati nagy szellemek mellett ott áll oltárán a magyar táj halhatatlan szelleme is. Mint ama váci kispapról énekli harmincöt év távolából:
Várják pásztortüzes tiszai tájak
És ő egy halk Verlaine-versre gondol.
Francia ihletőit már kezdetben sem utánozta, ezek csak a szavak nagy és végzetes mágiájának tudományába avatták be őt. Ez a bűbájosság máig hatalmában tartja, egyik legkésőbbi, szép versét is a Szavak hódolatára fogja:
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
- - - - - -
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők,
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.
A szó hatóerejét, helyi értékét úgy ismeri, mint újabb líránkban kevesen. Versében mindig egy-két, foglalatától különös teherbírást nyert szó emeli a gondolat hídszerkezetét. Formaleleménye aránylag csekély, a hagyományos megoldások destruálásának izgalma ritkán ejti meg. Régi szerelme a szonett, melynek belső erős megépítésében valódi mester. De a rímtalálatok hazárdjátékára itt is igen kevéssé hajlamos: a terzinákban szereti a tiszta hangzásráfelelést, de a négysoros szakokban a páratlan sorokat vagy meg sem rímeli, vagy szándékosan hanyag és laza asszonáncokkal csengeti egybe.
Különben itt, a lazaságokról szólva, nem volna helyénvaló elhallgatni, hogy ezekből a költő szándéka ellenére, a sajtó alá rendezőnek pontatlanságából is sajnálatosan sok került ebbe a könyvbe. Majd két tucat olyan verssort jegyeztem fel magamnak, mely névelők kihagyása vagy felesleges beszúrása, egész szótagok kiejtése stb. következtében siralmasan eltorzult.
Másutt rímek siketültek meg, vagy a strófaközök hibás elhelyezése (még szonettben is!) bosszantja a fület és szemet. E részben még a kéziratok esetleges pongyolasága sem elegendő mentség: Juhász Gyula hangjának ismeretében az ilyen zökkenők szinte önmaguktól elsímulnak, a hézagok magátóladódóan kiegészülnek.
A szép kötet bejáratánál Babits Mihály mond egy-két meleg baráti szót, Ťelőszó helyettť: "Valamikor - úgymond -, a Holnap lapjain, együtt indultunk a Holnap felé. A Holnapba azóta sem értünk el; mindig csak ebben a komisz Mában meneteltünk, amiből előbb-utóbb tegnap lesz... De menetelés közt legalább énekeltünk." "Énekelj, pajtás, énekelj, bús költőnk: alighanem mégiscsak ez ér legtöbbet a világon!" S erre nyomban felzendül a könyv prológjában Juhász Gyula vallomása:
És mégis, mégis jó dolog,
Hogy élek és hogy dúdolok.
Magányos lelkem égre néz
És megszépül a szenvedés.
A kritikus pedig ehhez a kettős bizonyságtételhez szivvel-lélekkel hozzácsatolhatja a maga örömét és büszkeségét.
Rédei Tivdar
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!