Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1936 | Október

Bemutatók

Nyolc színházi bemutató egy hónap alatt, - olyan mennyiségi rekord, amilyenre ritkán volt példa a budapesti színházakban. Hogy ez mennyit jelent minőségben, azt számítsák ki azok, akik ezt a tömörített, rövid beszámolót érdemesnek tartják elolvasni. Dolgozni elég sokat dolgoznak a színházakban, amíg egy hosszú elődássorozatot teremtő darab nem enged nekik egy kis pihenőt.

*

Török Sándor érdekes, kísérletező író, minden eddigi darabjával megpróbált valamit a színpadra vinni, ami a szórakoztatáson túl is foglalkoztatja a nézőt, s a gondolatainak is ad valami táplálékot. Érdekes a drámai formával való vívódása is: eredetileg epikus természet, regényeiben is az elbeszélő hang, a mesélés kedvessége és a díszítő ötletek gazdagsága tűnik fel értékesnek s nem könnyű ezt az epikus természetet áthangolni a drámára.

Új darabjában, A komédiásban is felvet egy gondolatot, amelyet talán úgy lehet legrövidebben összetömöríteni: a poézis élet-értéke. A komédiás bevetődik az isten háta mögötti erdélyi faluba, komédiázásával, tréfáival, tetszetős hazugságaival belehozza a parasztok sívár, egyhangú, apró realitásokhoz tapadt életébe a mesét, fantáziát, játékot - szóval a költészetet. Örömmel fogadják, felszabadít az emberekben valamit, ami nyomasztotta őket.

 

De belehozza életükbe a nyugtalanságot is, kizökkenti őket únt, de kényelmes medrükből s ezért ellene fordulnak. Mikor eltűnik a faluból, minden visszatér a régi kerékvágásba, de mégis ottmarad belőle valami: az emlék. Nem tudom, nem tűnik-e fel belemagyarázásnak, de mintha messze a darab kimondott gondolata mögött a költészet és a mindennapi realitás konfliktusa derengene.

Már most, ki ez a hirtelen betoppanó komédiás? Az a falusi bűvészsarlatán, akinek látszik és aki tarka ruhájával, furcsa bűvész-szerszámaival ámulatba ejti és gyermek-fantáziáján át magához szédíti az együgyű kis parasztlányt? Valóságos alak vagy egy szimbolum hordozója? Ember-e vagy gondolat? Az az érzésünk, hogy az író maga sem gondolta végig.

 

Néha mintha magyar Peer Gynt akarna lenni, de mégsem az: nincs meg benne a messzire nyúló perspektíva; nem komplikált alak, csak nincs végiggondolva. ami homály van benne, az nem a dolgok természetéből folyik, hanem az író bizonytalanságából. Mintha maga sem tudná bizonyosan, mit csináljon ezzel a komédiással. Hol reálisnak mutatja, hol szimbolikusnak. Sokszor szinte kicsúsztatja kezéből a fonalat.

Itt van Török Sándor minden eddigi darabjának a hibája. Mintha túlkorán ülne le megírni, mielőtt végiggondolta volna mondanivalóját. Ezért nincs drámai szerkezete sem: a szerkezet logikai pillérei nem biztosak, inognak a cselekmény terhe alatt. De a cselekmény is mintha egymásbatorlódó ötletek véletlenére volna bízva, a jelenetek nem következnek egymásból, tehát nem támogatják kellően egymást, nem viszi őket egy cél felé irányuló közös lendület, mindegyik külön önmagáért felel.

 

A gondolat szervetlensége hozza magával a szerkezet és a cselekmény szervetlenségét. Innen van, hogy néhány nagyon jól megcsinált jelenet - különösen a paraszt-kocsmában lefolyó - nem hat úgy, ahogy megérdemelné. Drámaíróra elsősorban kötelező, hogy Ťegyik szavát a másikba öltseť. Török Sándor láthatólag tapogatja a színműalkotás igazi módját, de még nem tudta kitapintani. Kétségtelen írói szándékával nincs még arányban az eredmény.

Rajnai Gábor játssza a komédiást. A szerep fantasztikumba játszó, játékos elemeit hangsúlyozza, lebegő könnyűséget ad neki és könnyed vídámságot. Nagyon jó, rutinnal és átérzéssel csinált alakítás. A többi színészek közül Bartos Gyulát kell kiemelni; egyetlen jelenetében erőteljes, csaknem monumentális alakot formál.

*

A velencei kalmár a Hamlet mellett legjobban izgatja a rendezői és színészi ambiciókat, érthető, ha Bárdos Artur vele kezdte a felújított Művész Szinház klasszikus előadásainak sorát. Olyan tere nyílik benne a rendezői felfogás eredetiségének, mint Shakespeare egy darabjában sem.

A darab körüli ősrégi vitát: vígjátéknak kell-e játszani, vagy drámának, Bárdos a vígjáték javára dönti el. Ha úgy nézzük, ahogy Shakespeare és közönsége nézhette, akkor feltétlenül igaza is van. A költő - ez a darab szövegéből is bizonyítható - a fődolognak a cselekvény Portia körüli részét tekintette: a három szekrény tréfáját, Bassanio szerelmét, Portia törvényszéki szereplését.

 

Ezek tipikus vígjátéki ötletek, Shakespeare többi vígjátékainak modorában s a legnagyobb tért foglalják el a darabban. A font hús motivuma is eredeti természeténél fogva vígjátéki: aligha gondolt arra valaki is a költő kortársai közül, hogy Shylock ezt a font húst ki is fogja vágni Antonio testéből. Nem lehetett komolyan venni. Maga Shylock sem lehetett olyan sötét színezésű alak, amilyennek ma látjuk. Az olasz napfénytől beragyogott cselekvényben ő az árnyék, - a többiek könnyelmű jóságában ő az elszánt gonoszság. Nem is reális alak, olyasféle groteszk, mint a misztériumokban a mindig csúffátett ördög.

 

Shakespeare sohase látott zsidót, Shylockot a középkori nép mendemondáiból, félelem-szülte gyanakvásaiból szőtte, amelyek egy szenzációs bűnügy révén aktualitást nyertek az ő korában. Bizonyosra vehetjük, hogy burleszk komikus színésszel játszatta s ő is, közönsége is ugyanazzal a szemmel néztek rá, mint Antonio és barátai. Jessica árulását, amely a mi modern erkölcsi érzésünket sérti, természetesnek és helyeslendőnek találták, a törvényszék előtt ugyanazt a kárörömet érezték, amelyet Gratiano gúnyolódása szavakkal is kifejez.

A világ erkölcsi felfogásának óriási átalakulását mutatja az a pálya, amelyet Shylock az emberek érdeklődésében és pályájában azóta megfutott. Az egykori kómikus figurából, akinek a leánya és pénze elvesztén, végső bukásán egykor mindenki kacagott, idők folyamán tragikus alak lett, akinek sorsa felkelti részvétünket. Az ördögi gonoszban mi már meglátjuk az embert, az apaságában és emberi méltóságában megalázottat.

 

Bármi gonosz ötlet az Antonio testéből való font hús kikötése, erre is találunk enyhítő körülményt abban a megvetésben, mellyel Antonio és környezete bánik vele s az emberileg érthető bosszúvágyban és leánya miatti elkeseredésben. A mult század közepének liberalizmusa ennél is tovább ment: a zsidóság kétezeréves üldöztetésének, a sarkába kapaszkodó átoknak összefoglaló képét magyarázta bele.

 

Shakespeare mulattató epizód-figurának teremtette, akarata ellenére lett főalakká, amely a darab súlyát és értékét adja az emberek szemében, amelynek eljátszásában nagy drámai színészek vetekednek. Shylock, annak idején a tipikus nem e világból való idegen, emberi közelségünkbe került s megváltoztatta a költő művének egész értékelését. Ma felháborodnánk, ha egy szinész komikai eszközökkel akarná játszani, nevetni rajta keresztényietlennek, embertelennek tekintenők. Az alakja a darabban nem változott egy sorral, az emberiség szeme változott meg, amellyel nézzük. A mi korunk és Shakespeare korának erkölcsi érzékenysége közötti különbség tárul fel ebben.

*

Bárdos Arturnak, mikor arra határozta magát, hogy A velencei kalmárral nyitja meg a Művész-színházat, meg volt a darab rendezéséről a saját elgondolása. Szemmelláthatólag arra törekedett, hogy közelebb hozza a játékot a shakespearei módhoz a vígjáték-jelleg kihangsúlyozásával. Az egészet könnyeden lebegőre, játékosra igyekezett hangolni, éreztetni a régi Velence derült, napfényes levegőjét és mozgalmasságát, érvényre juttatni a minduntalan kitörő tréfálkozást, Portia szerepében kiemelni a pajkos szeszélyt és a szerelmi vonzóerőt, a táncosságot és a bírósági jelenetből kihozható persiflageot.

 

Portia az ő elképzelése szerint sokkal közelebb áll Puckhoz, mint Shakespeare komoly nőalakjaihoz, van benne valami koboldszerű. Hogy ez a felfogás jogosult, a darabot lehet így felfogni, az nem vitás. Hogy sikere nem lett olyan, amilyet a kitünő rendező várt, azt sajnálni kell, tekintve azt a nagy szellemi munkát, amit beleöltek.

Hogy-hogy nem, az előadás hangja nem volt egységes, nagy egyenetlenségeket láttunk benne. Néhány egészen jó részlet mellett zavarok voltak érezhetők a tempóban, a jókedvről nem sikerült elhitetni, hogy igazi, a színészek szövegmondása nem hibátlan, az expresszionista stil felé hajló díszletek nem hatottak jól. Az egész bátor és jól elgondolt, de tökéletlenül végrehajtott kísérlet maradt.

Első sorban a színészek nem mozogtak elég könnyen és elfogulatlanul a szerepekben. Nyilván a hangkör, a shakespearei beszédmód idegen nekik, a modern társalgó beszédhez szokottaknak, beszédükön sajátságos feszességet éreztünk. Akitől legtöbbet várt a színház, Bulla Elma nem találta meg a hangnak azt a spontaneitását, ami Portia szerepének lényege; jókedvét nem mutatta önkéntelennek, mintha rendezői dictando vezette volna, nem az alaknak igazi átélése.

 

Első jelenetei, majd a három szekrény jelenete, amikor olyannak kellett volna lennie, mint a jókedvében röpködő madár, nem tudott elég súlytalan lenni, a törvényszéki jelenetben a persziflálást kissé kezdetleges eszközökkel csinálta. Nem találtuk meg játékában a női genialitásnak azt a fényét, amellyel a költő ezt az alakját besugározta.

Shylockot Gellért Lajos egyéni felfogásban játszotta. Lehántotta az alakról mindazt, amit későbbi korok felfogása oktrojált rá, az általánosító vonásokat, - a személyes tragédiára vitte vissza sorsát. Az ő Shylockja nem hordja senkinek, sem az egyetemes zsidóságnak, sem másnak az átkát, önmagáért és önmagában szenved, sérelmei személyi sérelmek, megszégyenülése személyes megszégyenülés.

 

Gellért ebben az igyekezetében bizonyos fokig modernizálta a szerepet, szentimentálisabbá és idegesebbé tette, bizonyos értelemben mai zsidót játszott. Ezzel próbálta közelebb hozni az egész darab rendezői stilusához. Felfogásával lehet vitatkozni, de el kell ismerni, hogy gondos szinészi munkával vitte keresztül, amit elgondolt.

*

Az angol közönség húsz egynehány év előtt bizonyára hazafias darabnak fogadta Gilbert Napoleon Parker D'Israelijét, fellelkesíthették a Viktória királynő kedvenc külügyminiszteréhez fűződő emlékek, a darabban elhangzó politikai szólamok, izgalomba ejthették a suezi-csatorna részvényeinek megvásárlása körüli bonyodalmak. Mitőlünk mindez távol áll, ezeket a mellékzöngéket mi nem halljuk, minket csak a cselekvény fűzése és az alakok színpadi mozgása érdekelhet, mikor Parker darabját a Magyar Színházban nézzük. D'Israeli számunkra csak egy ember, aki okossággal, ravaszsággal harcol egy döntő fontosságúnak tartott terv végrehajtásáért s közben egy fiatal szerelmespár ügyét is rendbehozza.

A darab nincs magasabb igényekkel kigondolva és megalkotva, mint hogy néhány jelenetben megfeszítse a nézőtér érdeklődését és alkalmat adjon egy színésznek sokféle árnyalású játékra, néhány színésznőnek a kellemes színpadi mozgásra nagyon szép régi ruhákban, egy-két tetszetős csoportkép elhelyezésére.

 

D'Israeli alakját bemutatja mint nagyhatalmú minisztert, akire zsidó származása és polgárias modora miatt az arisztokraták az orrukat fintorgatják, mint gyöngéd férjet, mint kíméletlen, erőszakos tárgyalófelet és a fiatal diplomata okos oktatóját. Alakján van egy kis enyhe komikum, vagy inkább kedélyesség, közvetlen póztalanság, de nincs meg az a brillancy, ami a történeti D'Israelit, a kitünő írót és szellemes embert jellemezte.

Törzs Jenőnek kitünően testéhez áll ez a szerep. Egységes színészi hangot visz bele, különböző megszólalásaiban mindig ugyanaz marad, mindig érezteti szellemi fölényét a közvetlenségében is, valami érezhető irónia árad belőle környezetére. A beteges, öreg felesége iránti gyöngédsége szentimentalizmus nélküli, - egy férfi hódolata.

 

Nemcsak betölti a szerepet, hanem felfokozza, feldiszíti, - valósággal szerzőtárs benne. Pécsi Blanka finomsága, Lázár Mária szépsége és elegánciája mellett feltünik Sennyey Vera frissesége, könnyed érzelmessége, - ez a fiatal színésznő most először győzött meg, hogy színésznőnek született. Szakács Zoltán lírai tenorja is jól beleillik az együttesbe.

*

A történelem Olcsó Jánosait, akik elárasztják a könyvpiacokat regényesített és pletykásított életrajzokkal, megírígyelték a színházak: mindegyre jönnek azok a színdarabok, melyek a történelmi anyagot gyúrják a modern színdarab-gyártás szabályaihoz. A színpadra adaptált regények után jönnek most a színpadra adaptált történelmi könyvek. Clio a könnyű múzsák ruháját ölti fel.

Erzsébet angol királynő alakját rövid időn belül másodszor van szerencsénk látni a Vígszínház színpadán. A német Bruckner után most André Josset francia író csinált belőle szabályszerű commerce-darabot. Könnyebb módját választotta a dolognak, mint német elődje, aki a Lytton Strachey által megrajzolt sokszínű Erzsébet-képet vitte át a színpadra. A francia hagyománynak megfelelően egyszerűen erotizálta a "szűz királyné" alakját. Egész változatos és roppant gazdag életéből csak az Essex-komplexumot látta meg; érdeklődése csak arra szorítkozott, hogy a szerelemtől nem idegenkedő királynő miért nem adta oda magát a daliás grófnak, akit minden adat szerint szeretett?

 

Ezt a chronique scandaleusebe való problémát a történetírás többféleképpen igyekezett megoldani, - a legvalószínűbb az, hogy valami fizikai gátlás, talán testi defektus tartotta vissza a szerelem konzumálásától. A francia szerző ezt a feltevést nem használhatta, színpadon ez lehetetlen. A megbecsülhetetlen Freudhoz fordult tehát segítségért s az ő segítségével rájött a megmentő ötletre: a királynőt kislány korában egy életre szóló "trauma" érte; valaki erőszakot tett rajta. Most már megvolt az, amit a színházakban lélektani alapnak neveznek és hozzá lehetett fogni az íráshoz.

 

Nagy szerepet lehetett írni a királynéról, aki szeret is, meg fél is a szerelemtől, - ez valami új, ilyen még nem volt. Mellé lehetett adni egy fiatal férfiszereplőt, aki a királynő szívén át a hatalmat kívánja, aztán két minisztert, akik hatalomrajutását intrikáikkal megakadályozzák, s megvolt minden hatás-lehetőség: a férfi ostromolja a királynőt és szerelem és hatalom helyett mindig csak újabb és újabb kitüntetéseket kap. Végül is erőszakos lesz, magára bőszíti a királynőt, aki az intrikusok tanácsára kivégezteti.

 

A végén jön a java: a megöregedett királynő boldogtalan, nem bírja el a magányosságot, fél-őrülten jajgat és megvallja szerelmi életének tragikus titkát a nézőknek, akiket a színpadon a szintén Essexbe szerelmes Mary Howard képvisel. Ez nagyon hálás hatás-eszköz, - melyik öregasszony nem érzi magát elhagyatottnak és magányosnak? A nézőtéren pedig kétféle asszonyok ülnek: akik öregek és akik valamikor öregek lesznek.

Erzsébet királynő szerepe azonban szinpadilag jó. Darvas Lili felhsználhatja benne drámai művészetének minden gazdagságát. Eleinte mintha nem fogta volna meg egészen a hangot, dikciója nem egészen teli, kicsit szavalós, de később, a második felvonástól fogva, mintha kitárult volna, tiszta, mély hangokat üt meg s különösen az utolsó felvonásban a kétségbeesett öregség, az őrület felé haladó kielégületlenség megkapó képét adja.

 

Ahogy elveszti fékeit, melyek fiatalabb korában tartották, ahogy odaadja magát a kétségbeesésnek, jajgat és átkozódik s már nem királynő, hanem csak csúnya, méltóság nélkül szenvedő öregasszony, abban valódi tragikumot tud a művésznő kifejezni. Essex szerepe sokkal kevésbé gazdag, merevebb is, különböző hangnemekben ugyanazt ismétli. Perényi Lászlónak nem lehetett könnyű annyit is kihozni belőle, amennyi kitelt tőle.

*

Ha egy színdarab legelején egy lány pofonvág egy fiatalembert, mi lesz belőle? Ugy-e, férjhez fog hozzá menni. Ez kényszerítő színházi hagyomány. Tamás István, a Művész-színházban bemutatott Aranyhal írója csak annyiban módosított rajta, hogy a házasság nem a darab végén történik meg, hanem az első felvonás végén. Szóval nem az a témája, hogy a bácskai aranyparaszt lányát összehozza a szegény fiatal orvossal, hanem az, hogy megmutassa ennek a házasságnak kellemetlen következményeit.

 

A lánynak az apja t. i. szigorúan követi a gazdag vígjátéki apák legislegősibb hagyományát, meg akarja akadályozni a gazdag lány és a szegény legény házasságát s mikor ez nem sikerül, erőszakos és bosszúja eszközeiben nem válogatós ember lévén, kegyetlen bosszút forral. Többrendbeli praktikákkal az exisztenciájában akarja a derék doktort tönkretenni.

 

Egyebek közt betegnek tetteti magát, hogy a sarlatán Zeileis-doktor kúrájára a falu vénasszonyainak kara előtt gyógyultan ugorjon ki az ágyból. Nos, doktorka, hova lesznek most a pácienseid? De Isten nem ver bottal, a bősz öreg egyrészt megtudja, hogy a lányának gyereke lesz, - hány száz vígjátékot eligazított már egy megfogant embrió! - azonkívül komolyan meg is betegszik, tehát nagy örömükre kiderül, hogy még ennek a kérlelhetetlen öreg nábobnak a szíve is olyan, mint a dió: kemény héját fel kell törni, édes bél rejlik alatta. Ezzel elhárul minden akadály a kedvező befejezés elől.

*

Mindennek dacára ebből az első darabjából fel lehet tételeznünk, hogy Tamás Istvánból annak rendje és módja szerinti jó színpadi író lesz, csak a meséit és motivumait kell jobban megválogatnia. Szerepeket írni máris tud. Az apa Rózsahegyi Kálmán testére szabott szerepe nagyon hálásra van kidolgozva; ami lazaság van benne, az is jól illik ennek a kitünő szinésznek egyéni játékmódjához. A művész azt játszhatja, amit legjobban tud, az egész széles skáláját értékesítheti.

 

A gazdag paraszt kultúrálatlan gőgje alatt megmutathatja az erőt és ravaszságot, amellyel vagyonát szerezte, lányával szemben a gyöngédséget. Komoly jeleneteiben is érezteti az alak eredendő humorát. Jó szerep a Gombaszögi Ella öreg doktornéja is s a művésznő fínom diszkrécióval foglalja pontosan körvonalazott keretbe. Nagy hatást ér el, nyilvánvalóan a szerző elgondolásán túlmenőt, éppen azzal, hogy a legegyszerűbb eszközökkel dolgozik. A doktor és a fiatal asszonyka szerepe sokkal sablonosabb, semhogy Nagy György és Egry Mária valami különöset hozhatna ki belőle. Amit lehet, azt megcsinálják.

*

A naturalista irodalom teremtette meg a tiszta szerelemben megtisztuló prostituált alakját. Milyen szép volt ez, hogy élveztük valaha, mikor Szónyáról olvastunk Dosztojevszkij regényében! Azóta, mint minden nagy témát, ezt is elsekélyesítette a sok használat. Már hinni is nehéz benne, érdeklődni iránta nem könnyebb. A naturalista igazság mélységéből érzékeny szentimentalizmusba jutott. A művészi témáknak is megvan a maguk fátuma.

Erről van szó R. L. Sherwood Légitámadásában, melyet a Bethlen-téri színházban láttunk. A londoni Waterloo-bridgen ácsorgó utcalány összeakad egy amerikai katonával, aki naivitásában tiszta lánynak nézi. A fiú áhitatos naivitása meghatja a lány szívét, eltölti az igazi szerelem nosztalgiájával és éppen ezért utasítja vissza a fiú házassági ajánlatát. Ez a magva a darabnak. Nem a legnemesebb mag, de ügyesen, a szentimentalitást enyhítő írói ötletekkel van feldolgozva.

 

 

Végig rokonszenves marad egyszerűségével és dialogusának frisseségével. Ami egyéb van benne, a háborús milieu, a légitámadások ismétlődő bomba-robbanásai, a háborúellenes szólamok, teljesen járulékos, nem érinti sem a darab emberi motivumainak, sem a háborúnak a lényegét. Úgylátszik a darab évek előtt, a háborúhoz közelebbi időpontban iródott. Azóta ezek a háborús színek kissé elfakultak; ma más szempontokból érdekel minket a háború.

A kezdet nehézségeivel bátran küzdő kis színház olyan előadásban mutatta be Sherwood darabját, mely az előzőkhöz képest nagy haladást mutat. Gondosan van kidolgozva, jól rendezve, a többnyire egész fiatal színészek erős munkát fektettek bele. A főszerepet egy Budapesten ismeretlen fiatal színésznő játssza, Tarnóczay Anna.

 

A szerep nem látszik egészen nekivalónak, túlfínom arra, hogy utcalánynak hitesse el magát, de szép tiszta hangjai vannak, nagyon intelligensnek látszik, egyszer sem fog hamis hangot. Drámai szerepekre valónak látszik, - mindenesetre figyelni kell rá. Feltűnően jól játszik Bodó Ica, mozdulatai, beszéde pontosan adja egy utcalány közönségességét és felelőtlen butaságát. Lázár Tihamér is megállja a helyét az amerikai katona szerepében, de mért nem maszkirozza magát fiatalabbra?

*

Zágon István megbízható vígjátékíró, az ember előre tudhatja, mit várhat tőle és ezt biztosan meg is kapja. Könnyű vídámságot, az érzelmes és komikus elemek ügyes keverését, mulattató helyzeteket, leleményességet az apró ötletekben, okos szerénységet, minden erőszakos nagyzolás teljes hiányát.

Úgy darabjában, a Feltételes megállóhelyben ehhez még a színhelyek ötletes megválasztása is járul. A színház színpadán, próbára való készülődés közben kezdődik, vasúti étkezőkocsiban folytatódik - a közönség szereti az ilyen újszerű és mozgalmas színpadokat, melyek a rendezésnek is alkalmat adnak sokféle ügyes fogásokra. Különösen az érdekli, ha belekukucskálhat abba, ami a színfalak mögött történik, a kulisszatologatástól kezdve a szerepekért folyó intrikákig és a színházi mamák okvetetlenkedéséig.

A szerző ebbe a színpadi világba belekever néhány privátot, ahogy a színészek mondják, a nagy tehetségű fiatal színésznőt szerelembe ejti a vidéken gazdálkodó csinos fiúval és kész a bonyodalom. Csak még az kell hozzá, hogy a színésznőtől elvegyék a nagy szerepet, hogy a vidéken, ahova elkeseredésében menekül, jelenléte mindenféle bonyodalmakat okozzon, visszatérve Pestre új pompás szereppel kínálják, - be kell látnia, hogy nem való neki a vidéki jópofa feleségévé lenni, más szóval, a szerelem helyett a művész életét kell vállalnia. Játék ez, merő színpad, de van benne ízlés és mértéktartás, nem akar többnek látszani, mint ami s igénytelenségében van valami szeretetreméltó.

A Nemzeti Színháznak ezúttal sikerült ezt a habkönnyű darabot a maga súlytalan lebegésével színre hozni. Tőkés Anna és Jávor Pál körül, akik teljes kedvvel és frisseséggel csinálják dolgukat, egész raja forog a kisebb szereplőknek, mind beletalálnak az egésznek ártalmatlan derültségébe, a jelenetek gyorsan peregnek, érdekes és szép díszletek közt - minden arra mutat, hogy a közönség jól fog mulatni. Legalább jó ízléssel mutathatják.

*

Hevesi Sándor az elképzelhető legnagyobb hűséggel dolgozta át színpadra Molnár Ferenc Pál-utcai fiúk regényét, nemcsak a történetet magát, hanem a szavait is. Nem toldott hozzá semmit és nem is vett el belőle semmit. Ez a hűség lett a színdarab legnagyobb veszedelme: a könyv számára írt szavak máskép hangzanak a színpadon, színész ajkáról, nincs ugyanaz az életük.

 

S bármennyire törekedett a hűségre, nem adhatta vissza az eredetinek a hangját, azt a szentimentalizmusból és humorból kevert hangot, a gyermekkorra elfogódottan visszaemlékező felnőtt ember hangját, amely a regénynek az igazi varázsát adja. Igy aztán az egész túljózanon hangzik, a jelenetek, a fiúk szavai túlközel jutnak a valósághoz s a darabnak nem tud kialakulni az a szuggesztív érzelmi háttere, amely a reliefjét kellene hogy megadja. A fiúk szervezkedés és harcra készülődés közben folytatott beszédei és beszélgetései nem teremtik meg a darab és néző közti intimitást: látjuk, hogy a fiúk komolyan veszik önmagukat és harci lelkesedésüket, de nem érezzük benne a naivitást.

Lehet, hogy ennek a gyerekek szereplése a főoka. Az a hatalmas munka, melyet Hevesi mint rendező végzett, csak félsikert arat. A fiúk ügyesen mozognak, beszélnek, de akárhogy, mégis csak műkedvelők, mindig érezni lehet rajtuk a betanulást, azt, hogy a magukéból nem adnak semmit. Az is zavarja a hatást, hogy különböző életkoruak, bajos elhinni, hogy mind egy osztályba járnak.

 

A kritika nem vonatkozik Dán Etelkára, a kis Nemecsek megszemélyesítőjére, - éppen az ő példája mutatja a távolságot, amely az igazi színészt a jól betanított mükedvelőtől elválasztja. Az utolsó felvonásban Nemecsek haldoklását igazi elhitető erővel játssza, szinte elpalástolja a dolog túlzott szentimentalitását. A felnőtt színészek közül Bihari József olyan atmoszférát tud teremteni a szegény szabómester szótlan alakja körül, merőben a mozgás, az arckifejezés művészetével, amely minden szónál jobban érezteti a jelenet tragikumát.

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Nagy és Várszegi főiskolai világbajnokságot nyert Nagy és Várszegi főiskolai világbajnokságot nyert
Vasárnap este befejezték a főiskolások világbajnoki küzdelmét....
Sancho Panza királysága Sancho Panza királysága
Főpróba... Szörnyű intézmény! Télikabátos savanyú kritikusok, akik...
8:8 arányban végződött a német-magyar ökölvívó mérkőzés 8:8 arányban végződött a német-magyar ökölvívó mérkőzés
Vasárnap délelőtt a X. magyar-német ökölvívóversenyt tartották meg a...
Székely Bertalan tárlata a Nemzeti Szalonban Székely Bertalan tárlata a Nemzeti Szalonban
Egy nagyérdemű festőművészünk, Székely Bertalan műveinek tekintélyes,...
Tizennyolc halálos ítélet Moszkvában! Tizennyolc halálos ítélet Moszkvában!
Az este mondták el utolsó védekezésüket a nagy per vádlottai....
Elnökválasztás előtt Elnökválasztás előtt
Sajnos vagy sem: ami az Egyesült Államokban belpolitikai kérdés, az a...
Gibraltár, a Földközi tenger kulcsa Gibraltár, a Földközi tenger kulcsa
Angol tengerészkatonák egyik szakasza lövészgyakorlatot tart a...
A hónap rövidhíreiből A hónap rövidhíreiből
A nyolcadik magyar hadikölcsönre vonatkozó elszámolások a hivatalos...
Mi a különbség a világválság és a magyar válság között? Mi a különbség a világválság és a magyar válság között?
Nehéz leirni és illő szavakba foglalni azt a kesernyés megilletődést,...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98