Dtum
Login with Facebookk
1937 | Február

Thomas Mann előadása

A legnagyobb dícséret, amivel a szellem emberét illethetjük: hogy büntetlenül ellentmondhat sajátmagának. Melyik Goethe-ismerő ne szítta volna a költő élete művéből teli tüdővel magába a legkülönbözőbb életszemléletek ózonját? Evolució és konzervativizmus, a természettudomány és a történelem életigazsága, lírai elragadtatás és bölcseleti elmélyülés békésen megférnek itt, mindenki fölfedez valamit, ami már régtől fogva az övé, az ellentétes világnézetek között nem tátong többé áthidalhatatlan ür.

Ez Thomas Mann, a lübecki költő-bölcselő legnagyobb szellemi erőssége is, amit alkotásainak a mában elmerülő és mégis tér és idő felett lebegő folyamatosságában leginkább goetheinek érzünk. Áthaladt mind a két póluson, végigküzdötte belső harcát a külön német kultúrideál kissé türelmetlen dícséretétől a kozmopolita mindent megértő és kiegyensúlyozó nyugalmáig, de a változó terepek szintjéről is mindvégig hű maradt magához

 

Regényeiben vérbeli rokonokként futnak egymás mellett a hagyomány fanatikusa és a született forradalmár, a nyers északnémet prózaiság képviselője és a délies napfény ittasa, az utoló lehelletéig fegyelmezett porosz katonatiszt és az álmatagon csapongó, minden szellemi áramlattal félszegen kacérkodó kisnémet civil. A költő mind a két végletbe nyilvánvalóan vetít ki valamit a saját lelkének kettősségéből. Alkalmasint a pótló színeknek ez a harmónikus egybeilleszkedése az, ami a soha olcsó hatásokat nem kereső költő felé a hívek oly nagy seregét vonzza.

De ez a csodás sokrétűség nemcsak heterogén eszmék és jellemek kapcsolatában nyilvánul, hanem a témaválasztás egymásutánjában is. A Buddenbrookok borongó sorstragédiája után elbűvöli az olvasót a német törpeállamok dőre mentalitásának pajzán persziflázsa, a Tod in Venedig erotika és klasszicitás határán álló itáliai színpompája, a sorozatos mesternovellák odalehelt hangulata. A Zauberberg lenyügöző egyetemessége után finom részlettanulmányok sorozata következik, az önanalízis megkapó válfaja Goethe, Wagner, Freud eszmeiségének analizisén át.

 

 

És miután a József-legenda eddig megjelent három testes kötete újra végigvezetett bennünket a végtelenbe nyúló tér, a relativvá váló idő sajátos csillagjegyein,, most a költő pihentető intermezzóként elénkvarázsolja az öregedő Goethe weimari környezetének egy derüsen elgondolt epizódját, amelynek átlátszón szőtt meséjébe megint csak belefér a költői megérzések egész pazar skálája. Úgy vagyunk Thomas Mannal, mint az igazi nagy színész alakításával, aki, ha szerepről-szerepre változtatja is maszkját, művészetének teljét mégsem Fregoli-hatásokban éli ki, hanem minden mozdulatában és hanglejtésében önmaga marad.

Ott áll előttünk a Magyar Színház pódiumán a hatvanadik életévét túlhaladott költő, akit műveiben még mindig javakorbeli férfinak érzünk, reflektorok kereszttüzében, amelyek plasztikusan emelik ki a zölden lefüggönyözött háttérből kissé köpcössé vált alakját, enyhén ráncosodó homlokát, az arcbeli összhangra egy árnyalattal rálicitáló orrot, az egész arc félig tanárosan, félig polgári előkelőséggel ható körvonalait. Mintha a régebbi előadó diszkrét kivitelű karikatúráját szemlélnők.

 

De amint a tapsorkánra előkelően kimért megindultsággal reagál, amint lassan belesüpped a felolvasószékbe és néha halvány iróniába csapó okos ökonómiájával beszélni kezd, a személyes élmény észrevétlenül meghitt irodalommá válik, amelynek minden akkordját a tapasztalt borivó hozzáértő nyelvcsettintésével élvezzük.

 

Még fülünkben zsonganak az Egyptomi József szemléltetően terpeszkedő hasonlatai, dőzsölően elmerengő orientalizmusai , ótestametumi szövegkritika és szabadon csapongó fantázia nászának bizarr szüleményei, - és ebben a vadonatúj, polgárias gonddal takarított és cégérezett, minden terhelő ornamentikától megszabadított miljőben mégis mingyárt régi barátunk jellegzetes hangjára ismerünk. De a megszokott kedves körülményesség és bőfolyású epizódikus aláfestés ezuttal történeti indulatok mélyéből kis emberi groteszkségek felszínére visz.

Már vagy háromnegyed órája lessük a költő szavát és még mindig ott vagyunk az Elefánthoz címzett weimari fogadó lépcsőházában, ahol egy Magen nevű szobapincér tolakodó kitartással állja útját a hosszas utazásból fáradtan szobájába igyekvő két hölgynek, anyának és leányának, akik közül az idősebbiket fellengő szóáradatával valósággal gúzsbaköti. Ez a Magen anyagiasan hangzó nevével, facsarosan ömlengő frázisaival kétségtelenül a meggyökeresedett német spiess típusa, aki minden lében kanál és akit teljesen kihoz a sodrából, hogy hirtelen megcsapta egy ritka irodalmi szenzáció szele.

 

De vajjon nem vele ujjongunk-e mi hallgatók is, amikor a szálloda bejelentő-táblájának adataiból megtudjuk, hogy ez az öreg hölgy, aki most vetődött életében először Weimarba, nem más, mint özvegy Kästnerné, leánynevén Lotte Buff, aki negyvennégy évvel azelőtt, fiatal menyasszony korában, amikor Wetzlarban nénje házát vezette és nénje gyermekeit anyai gondozásába vette, magába bolondított és képletes öngyilkosságba kergetett egy akkor még alig huszonnégy éves Goethe nevű joggyakornokot. Ez az egyoldalú szerelem termelte ki magából a tizennyolcadik század utoljának legzajosabb irodalmi sikerét, amelyhez fogható után később Weimar ünnepelt költőfejedelme hiába epekedett.

Minket is megejt a wertheri emlékeknek ez a hirtelen, játszi felrebbenése az öregkor küszöbén, mi is naiv kíváncsisággal kérdezzük a konfidens pincérrel, hogy vajjon Werther Lottéjának sorsával egyöntetűen történt-e minden a valóságban és hogy az idős hölgy azért érkezett e Weimarba, hogy négy és fél évtized után viszontlássa közben világhírre vetődött ifjúkori imádóját? Kitérő feleletében Lotte elmésen állítja szembe az életet az irodalommal, és a költő megint elénk varázsolja tüneményes alakjainak egyikét, akiben realitás, érzelmesség és irónia egyesül, hogy végül is behódoljon a romantika felsőbbségének, találkozót készítve elő a deresedő költő és hajdani szerelme közt.

Amit így ízelítőnek kaptunk: a Lotte in Weimar című alakulóban lévő novella első fejezete, magamagában is platinakeretbe foglalt kis remekmű. Thomas Mann most abban a korban van, amikor mondanivalójának ritmusával szinte viteti magát és előadói készségének zenitjére ért. Közönsége odaadással hallgatja. Kár, hogy ez a közönség egyoldalúan az intellektuális társadalom egy bizonyos rétegéből kerül ki, jelképéül a szellemiség mai sivár, jelszavas meghasonlásának.

 

Erényi Gusztáv

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:
Szerkeszt?ő kommentár
József Attila - Thomas Mann üdvözlése
Szabó Ágnes


Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.


A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98