Egy ember rettenetes sérelmet szenved s rettenetes bosszút forral. Sokáig, tudatosan hűti bosszúját, beleférkőzik a sérelem elkövetőjének bizalmába, tanácsadója lesz, ráveszi a legnagyobb esztelenségekre, lépésről lépésre szorítja a romlás felé, míg végül az arra alkalmas pillanatban megöli. Ez az ember a romantika alantasabb változatának közhelyei közül való, nem a Victor Hugo, hanem Eugčne Sue romantikájának kedvelt gyermeke. Ennek tetszett a fagyasztott bosszú, a galád intrika, a geniális színlelés, a gyűlölettől minden emberségből kivetkőzött emberi démon. Gróf Teleki László ennek a romantikának esett áldozatául, a kor ízlése, amelyben élt, vezette félre. De továbbfeszítette íját még koránál is, - messzire eltúlozta a romantika túlzását is.

Ezt érezte első érdemleges bírálója, a romantikus Vörösmarty is, akiben minden romantikus szellem mellett élt a mérték tudata is. Teleki elvétette ezt a mértéket és ezen bukott meg darabja a közönség előtt is, a kritika előtt is. Nincs még egy mű irodalmunkban, amely az egymás nyomába lépő nemzedékek kritikájában olyan tökéletesen egyértelmű ítéletet kapott, mint a Kegyenc. Más-más szavakkal ugyanaz volt róla a vélemény, valahányszor felújították, a különböző nemzedékek legkiválóbb kritikusai - az egy Salamon Ferenc kivételével - mind lényegileg ugyanazt mondották róla.

Geniális tévedés - talán ebben lehet legjobban összefoglalni a tragédia értékét. A túlzás minden eleme megvan motívumaiban. Valentinianus Caesar emberbőrbe bújt fenevad, független minden gátlástól, a hatalom korlátlanságában elvesztette minden mértékét, nincs egy pillanata, amelyben embernek látnók, ami aljasság a világon lehet, azt mind elköveti. A korlátlan hatalom nem önmaga fölé emeli az embert, hanem lealjasítja mélyen önmaga alá - ebben a gondolatban a múlt század közepének abszolutizmus-ellenes közhangulata rejtőzik el, anélkül, hogy az író tudatosan akarta volna.

A Caesar antagonistája, Petronius Maximus az együgyű gonosszal szemben a geniális gonosz, egy már nem is emberi szenvedély megszállottja; azért veszi szívébe az ádáz gyűlöletet és bosszút, mert a Caesar galádul tőrbecsalta szerelmes, tiszta feleségét és aztán maga vezeti az asszonyt a császári nyoszolyába, amire nincs is igazi ok, mert hiszen bosszúját anélkül is megállhatta volna.

Az udvarias emberek csupa szemenszedett gonosztevők az egy Aëtius kivételével, aki viszont minden egyéni arcvonás nélküli alak, a nyers, becsületes katona-ember konvencionális típusa. Júlia, a romantikus irodalom ismert közhelye, a férfi-aljasságtól összetört virágszál, ikertestvére Melindának és a hasonló nőalakok hosszú sorának. Egyik alakról sem lehet elmondani, hogy eredeti, teremtő költői képzelet műve, valamennyi úgy adódik egy készstílus sablónjaiból.

Akármerről nézzük a Kegyencet, hibát látunk hibára halmozva. Mégsem közönséges rémdráma és semmikép sem lehet azt mondani róla, hogy középszerű. Van benne valami, ami megragadja az embert. Nem csupán a dialógus nyers, sokszor vad ereje. Ennél több: az átlagon felüli ember szelleme érzik rajta. Ez nem egyes elemeiben, cselekvényében, alakjaiban, motívumaiban rejlik, hanem a mű egészében, elemezhetetlenül és mindig érezhetően.

Valami különös lendület ez, az egészet átható erő, az író rendkívüli szelleme, amelyet nem tudott megszólaltatni a részletekben, de benne van a mű egészében. A darab óriási tévedés, de geniális tévedés. Ekkorát, így tévedni a középszerűség nem is tud. Ezt érezték, akik valaha írtak róla, ezért állították drámairodalmunk értéksorában közvetlenül a Bánk bán mögé.