*

Úgylátszik, csakugyan igaz, hogy a leggyorsabban avúl el a szentimentalizmus. Minden kornak megvan a maga szentimentalizmusa, de ezek a korok nagyon rövidek, csak évtizedekkel, néha csak évekkel mérhetők. Edward Sheldon Románc-a két évtized előtt nagy sikert aratott a Vígszínházban, most, hogy felújították, egészen különösen érzik rajta az állott naftalinillat. Olyan, mint a szekrényből kivett, divatból már rég kiment ruha, nem elég régi arra, hogy stílussá lehetett volna, de túl régi, hogy élvezni tudjuk. Igaz, a mostani előadás sem az, ami húsz év előtti volt. Akkor Gombaszögi Frida, Tanay Frigyes és Hegedüs Gyula játszották a három nagy szerepét.

Ma ennek a hármasnak a színvonalát csak Somlay Artur éri el. Karády Katalin még mindig egyenetlen, kezdő módjára játszik, sokszor fog hamis hangot, elejt fontos dolgokat és egész játékából hiányzik a bensőség. A színészi játék még mindig nem jutott el lényének mélységéig, még nem vált vérévé az alak, melyet játszik. Csak biztosabb technikájával különb nála Perényi László, alig van játékában más, mint technika, a beszéde szavalás, nem érzünk alatta élő, gyötrődő, kétségbeeső és megnyugvó szívet. Ebben az előadásban az epizódisták a jók, majdnem valamennyien nagyon jól oldják meg feladatukat.

*

Az igazi dráma, mióta van, az élet alapvető nagy kérdéseit foglalta színpadra alkalmas formába, a nagy szenvedélyeket, az élet nagy válságait, az emberi bűnt és bünhődést, az emberre rázuhanó sorsot. Legbiztosabb jele a műfaj hanyatlásának, hogy a mai színpadi írók alig mernek ezekhez hozzányulni, apró-cseprő családi és szerelmi bonyodalmakkal, felületesen megfogott társadalmi konfliktusokkal, pletykaszerű anekdotikus történetkékkel keresik és sokszor meg is találják a sikert. Márai Sándor, mikor első darabjának írásába fogott, nem félt a nagy kérdésektől, bátran hozzányult a nagy anyaghoz, s darabja, a Kaland, ha nem volna is más érdeme, akkor is méltó volna egy rangjára kényes íróhoz.

Szerelem, férfi-hivatás, halál - e három körül forog a dráma. A forma magva: a főhős a pálya legmagasabb csúcsáról zuhan le a mélybe. Amit egy szép és eredményes pálya folyamán felépített, az egy eseményekkel zsúfolt napon összeomlik bizonyos építési hibák miatt, amelyeket az építő elkövetett. A hírneves orvostanár azon a napon, amikor megkapja a nagy kitüntetést, a számára létesített új klinikát, megtudja, hogy felesége el akarja hagyni bizalmas tanítványa kedvéért.

Hiába lett hűtlen a tiszta kutatáshoz, hogy a jövedelmező orvosi gyakorlat révén kielégíthesse az asszony fényűzési igényeit - ahogy ezt egykori tanulótársa, a lelkes vidéki orvos a szemére veti, - de megtudja, diagnosztizálja azt is, hogy a felesége halálos beteg, tüdőrákja van, csak hónapjai vannak hátra. Ezt a tragikusan zsúfolt napot nem annyira az események teszik robbanásig feszültté, hanem az eseményeknek a szereplőkre tett hatása, a szereplők reakciói. A professzor is, a felesége is előkelő, az átlag-méretnél jóval nagyobb formátumú emberek, öntudatosabbak, érzékenyebbek.

Gondolataik áradása hatalmas dinamikával zuhog végig az egész darabon, a cselekmény történései csak a medret adják, a fődolgok a gondolat szférájában történnek - az a mai színpadon, amely egyre jobban elhanyagolja a kimondott szót, ritka eset ez: ami a darabban lényeg, az a dialógusban él. Ez a dialógus nem egészen szakadt el a regény-stílustól, itt-ott túlságos a szóbősége s ez arra mutat, hogy az író első darabjában még nem tudott egészen szabadulni eddig megszokott stílus-eszközeitől, nem birta beszédmódját teljesen áthangolni egy más, számára új stílusra.

A szerkezetben is akadnak bizonytalanságok. Így az orvosi vizsgálat - kopogtatás, vérnyomás-vizsgálat, röntgenezés - túlhosszas és túlszakszerű, főképpen túl reális ott, ahol minden egy-két fokkal a realizmus fölött mozog a szimbólum irányában. Az asszisztensnő szerepe sincs kellően beépítve a cselekménybe, ezért van, hogy olyan kitűnő színésznő, mint Makay Margit nem tudott beilleszkedni. Holtpont ez a darabban.

Ezek azonban csak kifogások s kifogás a legnagyobb mesterek remekei ellen is tehető. A fődolgokban Márai megnyerte a játszmát. Darabjának tematikája kiemelkedik a világ mai drámai terméséből, a legfontosabb pontokon a dráma teljes, a feszültség ellenállhatatlan, a hangszerelés olyan gazdag, hogy a színházból kijövet olyanforma érzésünk marad, mintha zeneművet hallottunk volna.

Ezt a cselekvényt nem volt könnyű befejezni. De ahogy Márai csinálja, a dolog legnehezebbjét vállalja vele. A professzornak fölényt kell mutatni a többiekkel szemben még összeomlásában is. A fölényt az iróniában találja meg, abban, hogy a halálra vált asszonyt a szerelmes tanítvánnyal küldi a Riviérára, hadd lássa szenvedését és halálát. Merész gondolat ez a bravúr, hogy az író el tudja fogadtatni. Utána esik csak össze a professzor, szakítani akar pályával, mindennel.

De a hivatás nem engedi, a hivatás kötelez: beteghez hívják, fogja műszereit és megy a beteghez. Ez az utolsó jelenet első pillanatra deus ex machinaként hat, de aztán fel kell fognunk a szimbolikus értelmét. Így méltó a tudóshoz, a nagy orvoshoz, akit magánügy nem szakíthat el a hivatástól.

Minden elismerésünk a színészek közül Rajnay Gáboré és Tőkés Annáé. Rajnay a professzor sok árnyalású alakjában egész embert alkotott, minden szava igaznak, mélyről feltörőnek hat, a széles hangkört teljesen betölti. Tőkés Anna is nehéz feladatot old meg hibátlanul, előkelő egyszerűséggel, a beszéd árnyalásának sok fínomságával. Amit ők csinálnak, az magasrendű színészi művészet: külön emberi mivoltuk tökéletesen beleolvad a szerepbe. Kevesebb jót mondhatunk Jávor Pál játékáról, egyhangú és külsőséges. Makláry Zoltán és Gobbi Hilda kisebb szerepeikben méltók a darabhoz, ép úgy, mint Táray Ferenc, a játékmester és Németh Antal, a rendező.

Márai Sándort első sikere arra kötelezi, hogy újabb sikerekre törjön és éljen az új lehetőségekkel.