A japáni gyermeknevelés

- Japánban nem sírnak a csecsemők - nyugtatott meg Komoa úr, amikor lakást foglaltam egy kis fából épített, papírfalas szállodában, ahol nem kevesebb, mint öt pólyásbaba is „megszállt”. Nem akartam ebben a természeti csodában hinni, azonban kénytelen vagyok bevallani, Komoa úrnak Igaza volt. Sem akkor, sem később nem hallottam japánban síró vagy éppen ordító gyermeket. Sem nappal, sem éjjel, sem otthon, sem a színházban vagy moziban - pedig az anyák gyermekeiket már kéthetes koruktól kezdve ide is magukkal viszik. Rendszerint békésen alszanak a kicsikék, anyjuk hátára kötözve, kissé kényelmetlen helyzetükben; két kis kezüket oldalra vetik és fejecskéjüket hátra lógatják. Ha éhesek vagy betegek, legfeljebb halkan nyögdécselnek, hangos kiáltozás azonban sohasem fordul elő.

Nippon gyermekei egészen mások, mint az európai gyermekek, de nevelésük is egészen más. A gyermek szidása vagy megverése Japánban merényletszámba menne. A japáni nyelv nem is ismer szidalmazó kifejezéseket. A gyermekek pedig minden büntetés nélkül is mintaszerűen engedelmesek s illedelmesek. Nem verekszenek egymás között, a durvaság ismeretlen előttük, mert szüleiktől sem látnak soha ilyesmit. Még csak szóval sem veszekszenek. Azonban korántsem azért, mintha nem lennének eléggé temperamentumosak. Éppen ellenkezőleg. Csöpp leánykák és fiúcskák már valóságos akrobaták és egész nap fáradhatatlanul játszanak, kergetőznek.

Attól kezdve, hogy lábra tudnak állani, életük két harmadrészét az utcán töltik. Nincsen kedvesebb látvány, mint három baba; a négyéves fiúcska, nővérkéjével a hátán, szaladgál és a kis egyéves leányka szintén batyut visel a hátán, benne játékbabájával. Ha két gyermek találkozik az utcán, szertartásosan meghajolnak és keleti udvariassággal meghívják egymást játszani.

Ha egy gyermek elesik

Egyszer egy nagyforgalmú mellékutcában egy édes kis csöppség hosszú kimonójában éppen előttem botlott meg, nagyot huppant és elterült a földön. A helyzet veszélyesnek látszott, mert három kerékpáros száguldott a gyermek felé és mögöttük autó dudált. Gyorsan odaugrottam, felkaptam és a járdára tettem. Mialatt ruhácskáját poroltam, észrevettem anyját, aki egy kapualjból a legnagyobb lelkinyugalommal nézte a jelenetet. Átadtam neki a gyermeket, mire az asszony udvariasan megköszönte figyelmességemet. Hangján azonban éreztem, hogy segítségem nem volt nagyon ínyére. Megkérdeztem, hol hibáztam el a dolgot. Az asszony mosolyogva világosított fel: „Ha Ön nem lenne idegen, nem emelte volna fel a gyermeket. Mi ezt sohasem tesszük. Ha a gyermek elesik, magának kell felkelnie, mert ha csak egyszer is észreveszi, hogy valaki segítségére volt, később is idegen segítségre fog várni. Ez a mi legfontosabb nevelési elvünk: a gyermeket rá kell szoktatni, hogy csak saját erejére támaszkodjék. Hiszen később az életben úgyis ezt kell tennie.”

Amikor később alaposabban meghánytam-vetettem az asszony szavait, rá kellett jönnöm, milyen sokba került nekem az életben, hogy mindig akadt egy segítő kéz, amikor gyermekkoromban elestem.

A gyermekből lesz a nép. A gyermeknevelés népnevelés is. Minden népnek saját erejéből kell feladatait megoldania. Ez az önállóságra szoktató nevelés tette lehetővé, hogy az a japáni nép, amely Európa és Amerika technikai fejlődését boldog elzárkózottságban átaludta, néhány évtized alatt nemcsak mindent behozzon, hanem az elsőrangú nagyhatalmak sorába is törjön.

(Folyt. köv.)