Akik az emlékezés napján testben vagy lélekben körülállották Babits sírját, bizonyára érezték, hogy nemcsak a kegyelet aktusa gyűjtötte össze őket. Sem a dússzínű és még friss hajtásokban újuló mű, sem a belénk ivódott sokféle személyes emlék nem szorult reá a naptárfordulóhoz kötött élesztgetésre; hétköznapjainkat csakúgy átjárta örökeleven árama, mint ezt a csendes ünnepet. A hála és a tisztelet érzése sem csökkent, amely tanítványt mesteréhez fűzött, még a dac és lázadó kedv sem, amelyet mindvégig töretlen ereje kikényszerített; a halott még mindig pártokra bontja az élőket.

Nyugtalansága elpihentet, de másokat tovább nyugtalanít, a tagadókat nem kevesbbé igénybevéve, mint a híveket, a híveket éppenúgy titkos félelemmel töltve el, mint a megtagadókat. Nyugtalanság és szorongás terelte össze a sír látogatóit is; aki fogvatartotta és tartja őket, tudták, számadást kivan a hagyatékáról. És érezték, hogy a beszámoló nem lesz egészen megfelelő.

Mi az, amit örököltek? Elsősorban bizonyára a magatartás, a lélek nagyszerű, megalkuvástalan magaviselete. Teljes volt ez a helytállás, a legnagyobbakban és a legkisebbekben, az erkölcsi hatalom igényében és a szépség mohó vágyában, az esetlegességek leküzdésében és az abszolutum kívánásában. Teljes volt irodalmiságában, az esztétikai szempontok feltétlen uralmában, tehetségtiszteletében, rangérzékében. Teljes volt az én vállalásában, ösztönök és ész, élmények s érzékelések minél teljesebb kiaknázásában. Teljes a lankadatlan érdeklődésben, a mindig újat kereső kíváncsiságban, a leplezetlen fürkészésben. Teljes tudásban, az ismeretek halmozásában, a könyvek mámorában. Teljes a békevágyban, az emberiesség hirdetésében, az eszmék kultuszában.

Vele szemben, a keze alatt felnövő második nemzedék egyeztetett. Egyeztette a szubjektivitást a tárgyilagossággal, a politikát az eszményekkel, az élet igényeit a költészet természetével, az emberit a fajtával, tájjal, osztállyal. Egyeztetett a műfajaiban, riportot vive a történetbe, lírát az epikába, naplót a regénybe. Egyeztetett a természetében, óhajtott keménységet eredendő lágysággal, közösségi érzést féktelen önzéssel. Egyeztetett a helyzetében, önálló programmokat a mintakép szolgálatával. Egyeztetett a magatartásában, felnőtt gondolatokat egy máig le nem vetkőzött kamasz érzelemvilággal.

Túlsokáig volt kiskorú ez a tehetséges nemzedék, hogysem büntetlenül az maradhatott volna. Túlságosan elfoglalják mesterségének járulékai, mint a gyermeket a játékszerek. A távozó nagyok számára olyan természetes volt íróságok, mint a levegő; ma a legkiválóbbikát is szinte megrészegíti ez a felfedezés, nem győzik kulisszatitkait feltárni, elhivatottságuk okait keresni; a hivatás szereppé vált. Ott az én álcázva vallott magáról, itt hivalkodva és szinte költői áttétel nélkül; a személyes élmény helyét személyes ügyek foglalták el. A hiúság ott türelmes pózokval, a próféták száma és szava megsokasodott. Új tárgyilagosság harci jelszavával indult a fiatalok pályája; s most a még fiatalabbak illuziótlan szeme előtt lepleződik le végletes szubjektivitásuk.

Mindezek azonban levethető hibák és az évforduló éppen arra jó, hogy belátásukra, lelkiismeretvizsgálatra kényszerít. A halott költő szeretettel, de állhatatosan kéri számon a hagyatékát. Reméljük, hogy a nemzedék, amelyikben volt tehetség műve folytatására, elég erős lesz magatartása megőrzésére is.

HALÁSZ GÁBOR