Az FTC vízipólócsapata, amely évtizedeken át a világ legjobb klubcsapata volt, 1928-ban nem lett bajnok. A csapat két nagysága, Fazekas és Venk kiöregedtek. Majd Vértessy és Keserű II. más egyesületet kerestek.

Nagy Barnabás a kapuban magára maradt és bizony egyre többször fordult elő hogy az egykori legendás csapatot nyolc-kilenc gólos vereségek érték. Fejlődés kellett már ahhoz is, hogy a múlt nagy csapata középcsapatnak számítson. Itt megragadt az együttes, mert további fejlődésre nem teltek a képességből.

1941-ben egy változás rázta fel tespedéséből az FTC vízipólócsapatát. Németh János, a bajnok UTE 15 éven keresztül válogatott középcsatára megvált egyesületétől, ahol nem jutott hely számára sem a csapatban, sem egyéb helyen. Jónás István, az FTC szakosztályi elnökének indítványára a zöld-fehér színeket választotta, amely színekben, nemcsak mint játékos szerepelt, hanem vezető szerep is jutott számára.

„Egy fecske nem csinál nyarat” - mondották a szakemberek erre az eseményre. De nem így történt. A fiatal és tehetséges „Fradi”-gárda új lehetőségeket látva, fokozott lelkesedéssel dolgozott.

A bajnoki mérkőzések során a Bródi, Karinthy, Hohl, Molnár, Tátos, Németh és Török-böl álló csapatot senki sem tudta legyőzni. Sőt, ellenük a bajnok UTE is, csak időhúzással tudta nagykeservesen kiizzadni a döntetlent. Végeredményben a csapat harmadik lett, maga mögé utasítva a BSE, bajnokesélyes csapatát.

1942-ben súlyos veszteségek érték a feltörő együttest. Először Török katonai szolgálat miatt, majd Bródit és Karinthyt is kénytelenek nélkülözni. Nyereségnek számított Puljernek, a III. ker. TVE hátvédjének átlépése.

Ismét edzésbe állott a már öt éve visszavonult Forrai, hogy az FTC kapuját őrizze. A fiatalok közül Szendrői Dezső kapott helyet a csapatban. Végeredményben a bajnokság negyedik helyét foglalta el az FTC.

1943-ban a harctéri szolgálatra rendelt Szendrői Dezső helyett, az ifi korból alig kinőtt Czapkó Miklós került a csapatba. Ekkor már a második éve együtt játszó csapat, minden nagy mérkőzésre győzelmi eséllyel állott ki. A bajnokságban a bajnok MAC és a gólaránnyal második helyezett BSE mögött a harmadik hellyel kellett megelégedniük.

Siker szempontjából annál szebb volt a csapatnak a „Mátyás kupá”-ban való szereplése, amelynek döntőjében, a kolozsvári közönséget teljesen megnyerő játékkal. 3:2 arányban verte meg a bajnok MAC csapatát.

1944-ben már titokban égett a remény a csapatban, hogy bajnokok is lehetnek. Maillinger Béla, az új szakosztályi elnök azzal küldte küzdelembe őket. hogy „nincs állandó balszerencse, a szerencsét ki kell küzdeni”. Pedig a rangadó-mérkőzések, a BSE elleni pontveszteséggel (2:2) balszerencsésen indultak.

A következő MAC elleni mérkőzésen azonban az utolsó percben sikerült kiharcolni azt a bizonyos szerencsés és győzelmet jelentő gólt. Ezután került sor Újpesten az UTE ellen a sorsdöntő mérkőzésre.

A lilák elleni mérkőzés már Németh János miatt is, mindig szívügye volt a zöld-fehéreknek. Így volt ez most is. Ez hatotta át a csapat minden egyes tagját és küzdöttek úgy, hogy időnkint a nagy UTE eltűnt a pályáról. A nagy küzdelem végeredménye az FTC csapat számára, egy dicsőséges és bajnokságot jelentő győzelmet érő döntetlent hozott.

Mit vitt játéktudásán kívül Németh János az FTC-be?

Erre a kérdésre, mint olyanok, akik közelről figyeljük a zöld-fehér csapat életét, egészen pontosan tudunk válaszolni. Jó csapatszellemet, fejlődésbe és győzelembe vetett hitet és azt, hogy Németh János csapata számára nincsen elveszített mérkőzés.

Ugyanis Németh János saját bőrén két ízben, egyszer a válogatottban és egyszer pedig az UTE csapatában érezte a balsiker utáni helytelen felelősségre vonás és bűnbakállítás lélekromboló hatását. Ez, ami nincs az FTC csapatában.

Itt a vesztett mérkőzést is hasznossá teszik, először a tapasztaltak nyugodt megtárgyalásával. De felelősségre vonás soha sincs. Szinte szállóigéje a csapatnak, hogy „jól megküzdött mérkőzés elvesztése után sincs semmi baj, mert a Franzstadtban a vereség miatt még nem változott meg a tej ára”.

És tényleg, ha valaki együtt van a vízipóló bajnokcsapat tagjaival, Forraival, Puljerral, Czapkóval, Hohllal, Molnárral, Tátossal és az öreg Németh Jamesszal, látva egymás közötti szeretetteljes barátságukat, akkor megállapítja, hogy ezek a tulajdonságok adják azt a „Fradiszívet”, amely labdarúgásban a felejthetetlen Középeurópai kupa-győzelmeket, vízipólóban pedig az 1944. évi vízipóló bajnokságot hozta, a ferencvárosi sport dicsőségére.