Ugyancsak nagyot nézett Cook (Kuk-nak kell kiejteni) kapitány, amikor hajójával eljutott Ausztráliába és ott meglátta a bennszülötteket, amint tüzet csiholtak. Furcsa készség volt, de egy kevés türelem árán mégis csak lehetett vele tüzet gerjeszteni. A vadak puhafából faragtak egy vékony fapálcát, erre ráhurkolták az íj feszítőhúrját s ezzel egy keményfából készült lapon a pálcát függőlegesre állítva gyorsan forgatták. Köréje száraz füvet tettek és a pálcika a gyors forgatástól annyira átmelegedett, hogy a fű meggyulladt.

Akkor még Cook-ék messze voltak a gyufától. Ők kova, meg acél segítségével szikrát ütöttek, amelytől az oda helyezett tapló meggyulladt. Később, amikor a foszfort felfedezték és arra rájöttek, hogy a foszfor igen könnyen gyullad, próbáltak vele gyujtószerkezetet készíteni, de ezek olyan bonyolultak voltak, hogy sok értelme nem volt a vele való bajlódásnak. Veszélyes is volt a foszforral bajlódni és abba is hagyták a kísérletezést. Ezt a szerkezetet mártógyufának hívták.

Egy francia tudós csinálta meg az első igazi gyufát. Ugy járt el, hogy klórsavas káliumot korpafűporral, kénnel és gumival kevert össze s ebből pépet készítve, egy pálcika végére kente. Ha ezt kénsavba mártották, meggyulladt. Persze kényelmetlen volt a kezelés, mert a kénsav, veszedelmes, maró sav s bizony a vigyázatlan ember megjárta a gyujtóval.

Egy angol már tökéletesebb gyufát gyártott, mert az ő gyufái dörzsölésre gyulladtak meg. Neki durranóhiganyt kellett kevernie a gyujtófejhez. Azonban ez a gyujtó sem vált be valami nagyon, s megint csak visszatértek a foszforhoz, amelyhez azonban most már klórsavas káliumot és ként kevertek. Ez a gyufa is dörzsölésre gyulladt meg, de olyan robbnással, hogy mindenki félt tőle.

Ilyen gyufát mutatott be a bécsi tudományos intézetben egyszer a professzor, az előadáson ott volt a magyar Irinyi János is, mint hallgató. A professzor is vesződött a gyufával, meg robbant is s Irinyi odaszólt a mellette figyelő másik hallgatóhoz:
- Nem sokat ér ez a szerszám! Olyasmit kellene kitalálni, ami nem robban és egyszeri dörzsölésre meggyullad.
- Hát találj ki! - mordult oda a másik, aki nyilván alaposan lenézte a magyar hallgatót akadékoskodásáért.

Irinyi egy szót sem szólt, de egy hét múlva megjelent a tanteremben s általános elképedésre meggyujtott egy gyufát. A nem robbant és egyszeri dörzsölésre lángot vetett! Nagy szenzáció lett belőle! Egy bécsi gyufagyáros mindjárt meg is vette a találmányt. Hatvan pengő forintot adott érte. Többet nem fogadott el Irinyi a tudomány szent nevében. Pedig a gyufagyáros dúsgazdag ember lett ebből a találmányból.

Irinyi úgy készítette gyufáit, hogy a foszfort ólomszuperoxiddal és arab mézgával keverte össze (ez csak ragasztószernek kellett) s a pálcika végét ebbe az anyagba mártotta.  Megvolt hát a „zajtalan” gyufa. A baj csak az volt, hogy a foszfor mérges lévén, a vele dolgozó munkások súlyos foszfor-mérgezést kaptak, úgyhogy be kellett tiltani a foszforos gyujtók gyártását. Lázas kísérletezés indult meg most, hogy olyan anyagot találjanak, amely a foszforhoz teljesen hasonló s mégsem mérges. Szerencsére sikerült.

A foszfor ugyanis, ha levegőtől elzártan hevítik, nem gyullad meg, hanem vörös porrá esik széjjel. Ez a vörös foszfor nem olyan gyúlékony mint az eredeti, de egyáltalán nem mérges. Azután még az is előnyként jelentkezett, hogy az ilyen gyufa nem gyullad meg könnyen és akárhol.

Svédországban kezdték meg az ilyen gyufák gyártását egy svéd egyetemi tanár találmánya alapján, s azóta az ilyen gyufákat svéd gyufának hívják. Ma már hatalmas gyárak foglalkoznak gyufagyártással s a munka legnagyobb részben gépek munkája.  Először a gyufaszálat kell megfahrikálni, még pedig alkalmas, könnyen égő fából. Erre a célra főként a kanadai nyárfát használják fel. Külön gépek készítik a gyufaszálakat és külön gépen a gyufásdoboznak való vékony lapokat.

A gyufaszálakat azután átitatják olyan anyaggal, amely a fa gyúlékonyságát még fokozza és biztosítja a jó égést. Ilyenkor esetleg még színezik is, majd meleg levegőben megszárítják. Az átitatás, szárítás forgó dobozokban történik és ebben a gyufaszálak annyiszor dörzsülődnek egymáshoz, hogy az apró szálkák egészen lecsiszolódnak és a gyufaszál szálkamentes, sima lesz.

Amikor a gyufaszál már ennyire van, egyik végére fel kell kenni a gyujtó keveréket. A keverék teljesen foszformentes. Klórsavas kálium, antimonit, umbra és arab gumi van benne. A foszforos, helyesebben a vörös foszforos keverék, a gyufaskatulya oldalára kerül, még egy kevés finom homokot is adnak hozzá, hogy a dörzsöléskor nagyobb legyen a súrlódás, s így lesz a gyufa biztonsági gyujtó, mert másutt, mint a skatulya oldalán nem gyullad meg.

A gyufafejekre a keveréket úgy viszik fel, hogy a gyufaszálakat kötegbe fogva egyszerűen belemártják. Persze ez is géppel történik. A modern gépek azonban nem kötegenként végzik ezt a munkát, hanem úgy, hogy egy sűrűn kilyuggatott acéllemezbe egymástól kis távolságban lévő sorokba szorítják bele a gyufaszálat. Az acéllemez természetesen vékony és tulajdonképpen egy végtelen szalag, amely körben halad.

Alatta egy vályú van, amelyben a gyujtó keverék van s ez időnként felemelkedik és a gyufaszálak végei megmártódnak benne. Az acélszalag azután tovább viszi a gyufákat, mert még a gyufafejeknek meg kell száradniuk. Száradás után egy kitolószerkezet és gyüjtőkeret következik, majd ugyancsak gép rakja bele a dobozokba a gyufát. Azután csak egy rántás és kigyullad a világosság.

Szalánczi Károly