Egyszerű a felelet - mosolyog bizonyára az olvasó, - mert édes! És ami édes, az ízlik, jót tesz a szervezetnek! Nos, ez csak feltételesen áll. Mert például, az ólom sói is édesek, meg a berilliumfém vegyületei és a kloroform, a nitrobenzin - ezek pedig aligha „tesznek jót” a szervezetnek, mert valamelyik veszedelmes méreg! Amelyik cukrász megpróbálná, hogy cukor híján ólomsóval vagy nitrobenzollal „édesítse” krémeseit, méregkeverés bűntettéért hamarosan hűvösre kerülne ...

És mégis igaz: a cukrászsütemény azért ízlik, mert édes, jóízű. Mitől? A benne lévő cukortól. Arról pedig tudott dolog, hogy értékes táplálóanyag. A szervezetnek szüksége van rá. A természet tehát úgy bírja rá az embert a cukor bekebelezésire, hogy édes ízüvé teszi. Igy szivesen, mohón fogyasztjuk és fűtjük vele testünk gépezetét.

Vagyis ezek szerint: az édes íz csak afféle csalogató eszköz és arra való, hogy értékes táplálószerek fogyasztására bírjon? Valóban, úgy tűnik. De a tudományos vizsgálatok ott sem erősítették meg minden vonalon. Mert íme: a vegytiszta fehérje teljesen íztelen. Az alaposan kifőzött izomfehérje is az, meg a lefölözött tejből kicsapódó kazein (tejfehérje), ha megszűrik és jól kimossák. Pedig a fehérje az egyik legértékesebb táplálékunk. De épígy íztelen a keményítő is, holott az mindennapi élelmi-cikkeinknek, a lisztnek és a burgonyának alkotórésze és a cukorral rokonvegyület (úgynevezett „szénhidrát”). A tiszta zsírnemű anyagoknak (például a palminnak)

sincsen íze. Mégis: a fehérjék meg a szénhidrátok mellett a zsírokat sem nélkülözhetjük napi élelmezésünkben. Három legfontosabb életfenntartó anyagunk eszerint íztelen. Egy tiszta kazeinból, keményítőből és zsírból álló étrenddel eltarthatnók az embert. Legfeljebb még igen kevés (ugyancsak íztelen) vitamint és majdnem íztelen ásványi sókat kellene hozzákevernünk, hogy a menü teljes értékűvé váljék. Kísérleti alanyunk, egyéb ennivaló híján, éhségében, rá is fanyalodnék erre az ellátásra és - megérne belőle.

Csakhogy idővel csökkennének testi és szellemi képességei, mukakedve és lendülete alábbhagyna - egyszerűen azért, mert nélkülözi a táplálkozás örömeit! Kellemes ízek híján úgy fogna mindennapi étkezéséhez, mint valami kelletlen kötelességhez, amelyet akarva-akaratlan le kell gyűrnie. Ha kényesebb szervezetű, tetejébe hamarosan emésztési és anyagcserezavarok támadnák meg. Belebetegednék az „íztelen” diétába! És mindez azért, mert az emberi szervezet ősidők óta hozzászokott, hogy ízes anyagokkal táplálkozzék ...

Mik ízesítik mármost közönséges élelmiszereinket? A legtöbbször bizonyos zamatanyagok, bomlástermékek, amelyek - kisebb-nagyobb mennyiségben - minden táplálékban fellelhetők. Ott rejtőznek a fehérjetartalmú húsban és a húslevesben (innen a húsleves pompás íze és illata), a gyümölcsben, a liba- és disznózsírban, a kenyérben, a tésztában, a süteményben, különféle szeszes- és gyümölcsitalainkban. Bonyolult vegyületek ezek és részben már természettől fogva részben pedig sütés-főzéssel, fűszerezéssel kerülnek ételeinkbe.

Rendeltetésünk az, hogy a szájban lévő ízlelőszervek ingerlésével fokozzák a nyálelválasztást; a gyomrot, a beleket élénkebb tevékenységre serkentsék; másszóval elősegítsék az emésztést. És ennek a feladatuknak derekasan meg is felelnek. A jó ízesen elkészített ebéd még az étvágytalan emberben is felkelti a kivánalmat az eledel után, azzal hogy renyhe emésztő szerveit szinte felvillanyozza.

Innen a közmondás értelme: „evés közben jön meg az étvágy!” De van az ízeknek még egy nagyon fontos szerepe: általuk különbözteti meg az ember az ehető anyagokat az ehetetlenektől, az ártalmasaktól. Mert ami – például - keserű, az többnyire veszedelmes, mérges, ezért kerülnünk kell. Kerüljük, mert a keserű íz kellemetlen! (Ha nem is mindég; lásd a sört és a keserű karamellát!....) Az édesízű tápszer, ha növényi eredetű, rendszerint megbízható, sőt értékes, mert cukortartalmú.