Régi közmondás, hogy a jó kedély fél orvosság minden betegség ellen és hogy jórészt a beteg lelkiállapotától függ gyors javulása, de esetleg halála is. Bizonyos, hogy a derűlátás, a maradéktalan jó kedély és szüntelen bizakodás minden fizikai szenvedést megkönnyebbít, míg a rossz kedv esetleg kisebb fájdalmakat is tűrhetetlennek tüntet fel.

A tudományos világ érdeklődését már régen felkeltette a kedély és a testi erő közötti összefüggés; már a középkorban is találunk fel jegyzéseket, amelyek többé-kevésbbé bölcselkedő alapon jótanácsokat adnak arra vonatkozólag, hogy miként ápoljuk egészségünk és fiatalságunk egyik legbiztosabb őrét: derűlátásunkat.

Már az ó-görög orvosok feljegyzéseiben olvashatjuk: „Aki vidám lélekkel fogadja az istenek rámért csapásait, sokkal hamarább nyer feloldozást szenvedéseitől Olympos magasságában.” Az ókor egyik legismertebb költője. P. Ovidius Naso írja „Ars amatoriá”-jában: „Minden leánynak és asszonynak szeretném külön lelkére kötni, hogy késő öregségig őrizze meg mosolygását, amely arcát még ráncai ellenére is üdévé és fiatallá varázsolja.”

A középkor alchimistái és kuruzsló orvosai már továbbmentek a jókedv ápolása terén. A német Terrenius orvos, aki a XIV. század közepén Nürnbergben, majd Brémában folytatott gyakorlatot, szenvedő betegeit állandóan borral itatta abból a meggondolásból kiindulva, hogy az italos ember jókedvű, a jókedvű ember pedig sokkal gyorsabban meggyógyul.

Terrenius álláspontja bizonyos fokig ma is helytáll; abban az időben ugyanis még semmiféle kábítószert nem ismertek, a fájdalmak csökkentésre tehát semmiféle eszköz sem állt rendelkezésre: viszont az alkohol idegbénító, tehát fájdalomcsökkentő hatását a modern tudomány sem tagadja. Más kérdés természetesen, hogy az egyes betegségeknél nem ártott-e többet az elfogyasztott alkohol, mint amennyit a fájdalmak csökkentése használt.

Terrenius-szal csaknem egyidőben a fejlett olasz méregkeverő ipar már szabályos kábítószerek előállításán fáradozott. Firenzei feljegyzések szerint a város főterén 1346-ban elégettek egy Vittorio Grentia nevű vajákost, aki nemcsak embereket és asszonyokat rontott meg, hanem olyan bűvszert ís főzött, amelytől a „legkínosabb fájdalmak között gyötrődő is nevetni és táncolni kezde”. Hogy ml lehetett Grentia főzete, azt persze nem tudjuk; tény azonban, hogy a vajákos jó úton tapogatódzott a modern orvostudomány kábítórendszerei felé.

A klóretil és a kloroform feltalálása új utakat nyitott az orvostudomány előtt; de még ennél is nagyobb jelentőségűnek bizonyultak azok a mai, egészen modern eljárások, amelyek nem csupán helyi érzéstelenítést okoznak, hanem az operáció ideje alatt kábulatszerű, kellemes állapotba ringatják el a beteget.

Ezekkel a kísérletekkel egyidőben kezdték meg - főként amerikai és német klinikákon - a jókedély és nevetés rendszeres megfigyelését. Első állomásként azt állapították meg, hogy a jókedv kétségtelenül igen előnyös hatással van az emésztőszervekre. Normális, derűs kedélyállapot esetén a gyomornedvek működése szabályos, míg nagyobb bánat vagy huzamosabb rosszkedv esetén az emésztőnedvek adagolása rendszertelenné válik. Ebben az esetben az elégtelen emésztés azután döntően befolyásolja az egész szervezet működését és ezen az alapon könnyen kimutatható, hogy például hosszabb ideig tartó lehangoltság évekig tartó, kellemetlen gyomorbajt eredményezhet.

Német egyetemeken pontosan megállapították azokat az összefüggéseket is, amelyek a kedélyhangulat és a szellemi termelőképesség között kétségtelenül kimutathatók. A kísérletek alapjául, bárminő egyetemi hallgatót választottak ki, akik valamennyien kiegyensúlyozott, vidám alaptermészetű ifjak és leányok voltak. Ezeket a „kísérleti nyulakat” azután különböző eszközökkel más és más kedélyhangulatba hozták; így például az alkohol, egyes ethilgázok származékai és más szerek jókedvüket növelték, míg másfajta ópiumos készítmények segítségével kisebb-nagyobb lehangoltságot idéztek elő.

A kísérletek alanyai sohasem tudták, hogy milyen hatásnak vannak kitéve, sőt gyakran azt sem, hogy a kívánt kedélyhangulatot előidéző szer az étkezés kapcsán már a szervezetükbe került. Ilyen körülmények között végeztettek velük különböző munkákat, amelynek minden fázisát pontosan ellenőrizték és műszerekkel rögzítették meg. Az eredmény azt mutatta, hogy legjobb munkateljesítménye a minimális alkohollal felfűtött szervezőinek van; amint azonban az alkoholadagolás emelkedik, a teljesítmény fokozatosan csökken. Csökken a teljesítmény akkor ha a szervezetben mesterségesen rossz hangulatot idézünk elő. Ilyen esetekben a teljesítmény néha a normálisnak egy tizedét sem éri el.

A kiegyensúlyozott kedély tehát nem csupán egyéni, hanem közösségi érdek is; az a társadalom, amelynek tagjai túlnyomórészt rendes életkörülmények között, nagyobb érzelemhullámzásoktól mentesen élnek, lényegesen többet tud termelni, mint a szélsőséges kedélyhullámzásoknak kitett emberek közössége.