Dtum
Login with Facebookk
1900 | Április

Búcsú a fazekesmestertől - meghalt Zsolnay Vilmos

Mintegy félévszázaddal ezelőtt egy vállalkozó szellemű kereskedő Pécs város keleti részén, lakatlan, kopár területen, szerény berendezésű téglavető- és fazekas műhelyt épített, hogy abban tűzhatlan téglát, főző edényeket, épületi és kerti díszítményeket készítsen. Az ég megáldotta őt találékonysággal, szorgalommal, kitartással, mindenek felett, pedig egy genális fiúval, ki arra volt hivatva, hogy a magyar iparnak messze földön elismerést, dicsőséget szerezzen.

 

És csakugyan, ha Pécs város nevét pár évtized óta a világ különböző tájain mind sűrűbben és sűrűbben kezdik emlegetni, az a világhírű „fazekasmester”-nek: Zsolnay Vilmosnak köszönhető, ki hosszú és sikeres pályafutása után a múlt héten húnyta le örök álomra fáradt szempilláit. A legtávolabbi vidékekre, királyi paloták fényes termeibe. Az amerikai nábobok pazar díszszel épített házaiba, a legelőkelőbb női szalonokba az ő bámulatos szépségű gyártmányai vitték szerteszét a magyar város hírét, azok a gyártmányok, melyeken mindig látható volt a pécsi öttornyú jelvény, Zsolnay és Pécs város neve. A hová csak eljutott az ő szép alkotásaival, mindenütt a magyar szellemteremtő képességéről tett tanubizonyságot.


Atyja még egyszerű kereskedő és iparos volt, ki úgyszólván csak a közélet egyszerűbb igényeinek kielégítésére dolgozott. Zsolnay Vilmos, ki 1868-ban vette át az üzlet vezetését, már sajátos életet lehellt egyszerű anyagába s azt arra a magaslatra emelte, a hol az olasz Della Robbia-család vagy a franczia Palissy alkotásai állanak.

 

A pécsi gyár munkásságában a hatvanas évek végén mutatkozik az első erősebb lendület. Az építési kedv fölpezsdülése ekkor a terrakotta fejlesztést tette szükségessé; Zsolnay leányai pedig, kik a régi magyar népies díszítésekből és hímzésekből, majd a virágok világából csinos színes rajzokat készítettek, arra a gondoltra vezették a gyár ambicziózus tulajdonosát, hogy ezeket a virágokat az edények díszítésére alkalmazza. Ugyanekkor már az edények alapanyagát is finomítani kezdte, s minthogy külön mintázót ekkor még nem tarthatott, maga teremtette meg egymás után a legváltozatosabb és mindig tetszetős alakokat.

 

Az 1873-diki bécsi világkiállításon a Zsolnay-féle díszedények már nagy elismerésben részesültek, mert a folyvást kutató és kísérletező mester finomabb munkáit már porczellántűzhőfokban olyan összetétel alapanyagból és mázból állította elő, melynek sajátos elefántcsontszíne s majdnem porczellán keménysége van.

 

Hasonló színű edényeket aztán a kontinens más keramikai gyárai is igyekeztek gyártani, de azt a lágy, áttetsző, elefántcsont-színt, mely az ivoir-porczellán név alatt ismeretes edényeket jellemzi, egyetlen gyárnak sem sikerült eltalálni. Az 1878-diki párisi világkiállításon Zsolnay elefántcsont-színű edényeire már keleti, perzsa és indiai stylben tartott díszítéseket alkalmazott, s ezekkel a szó igazi értelmében elbűvölte a franczia amateuröket.

 

A szakértők az ő különleges technikájával egész czikksorozatban foglalkoztak s miután sem faience-nak, sem porczelánnak nem tudták elkeresztelni edényeit: a porczelán-faience elnevezést foglalták le számukra. A kiállítás tárgyait folyvást újakkal kellett helyettesíteni, mert egy-egy értékesebb darabot mindenki bírni óhajtott a genialis magyar gyárostól. Mikorra a kiállítás véget ért: annyira megszaporodtak a magyar tálak, korsók, vázák és amphorák amateurjai, hogy Zsolnaynak a gyárát meg kellett nagyobbítani és így is csak nyolc évi szorgos munka után végezhette el a kiállíáson kapott megrendeléseket.


A magyar majolika- és faiencegyártmányok egyszerre olyan nagy tetszésben részesültek, hogy 1884-ben már nagy menynyiségben szállították azokat külföldre: Német-, Franczia-, Angolországba és Észak-Amerikába. Ez az elismerés nagyra növelte Zsolnay művészi lelkében az ambicziót: most már minden törekvése arra irányúlt, hogy gyárát művészi irányban fejleszsze; külön szobrászokat, mintázókat alkalmazott, egymás után teremtette meg a szebbnél-szebb új formákat, a kecses díszítéseket, a szivárvány színeivel versenyző tonusokat, s azt a csodás fényt, mely átlátszóságát, erő és tűz tekintetében páratlanul áll a keramika történetében.

 

Így tartotta ébren Zsolnay gyára iránt a világpiaczok érdeklődését, újabb fölfedezéseket téve, vagy folyvást fejlesztve és tökéletesítve a már ismert eljárásokat. 1887-ben a üvegtechnikának a kerámiával való egyesítését kísérlette meg, 1892-ben pedig díszedényeit olyan mázzal látta el, mely az égetés alatt a különféle szebbnél-szebb márványerezetekhez teljesen hasonló erezetek magoktól képződnek.


Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Zsolany csak a műszertő közönség fényűzési igényinek kielégítésére dolgozott a gyárban, csak a szemnek tetsző, de praktikus értékkel alig bíró tárgyakat állított elő. Ha Budapesten a távíró-hivatalnok gépéhez ül, s meszsze országokba röpít tovább közlendőket, a Zsolnay Vilmos gyárában készült elszigetelőkön fut végig a sodrony-háló, mely világrészeket kapcsol össze a rövid pillanatok alatt, közvetíti a gondolatot.

 

A föld alatt végig futó hatalmas csövek szintén az ő gyárából kerülnek ki, s a világ kapitálisaiban: Bécsben, Párisban, Londonban legbüszkébb paloták homlokzatán bámulják a dekoratív faience- és porczellán-művészetet, melynek szintén Zsolnay Vilmos a megalkotója. Magyarországon az első ilyen építészeti díszítményeket Budán, a királyi vár alatt levő bazáron alkalmazta mesterük; azután a budapesti belvárosi plébánia-templomba készített egy gót stylű 13 méter magas oltárt faienceból fényes és fénytelen színekben, gazdag aranyozással. És az ő ritka művészetét hirdetik a budapesti Iparművészeti Múzeum, valamint az új országház részére készített díszítmények is, melyek már nem egy, fővárosunkat, látogató idegent ejtettek bámulatba.


Zsolnay Pécsett mindezen művek előállítására hatalmas telepet rendezett be utczákkal, kertekkel, nyüzsgő élettel. Ez a gyártelep több mint tíz holdnyi területet foglal el s mintegy 800 munkásnak ad állandó foglalkozást. Csupa magyar anyagot dolgoznak itt föl magyar stylű műtárgyakká, s hogy a gyár megőrizze nemzeti jellegét: Zsolnay agyag-ipariskolát is létesített, hol jobbára a munkások gyermekei nyerik kiképeztetésüket. A telep világhírnek örvend, s a mester iránt mindig nagy elismeréssel viseltető koronás királyt is nem egyszer látta már falai között.


A nemes faience modern nagy művésze most már nem forral újabb terveket, nem sürög-forog, nem rendelkezik az őt mindig hódolattal és szeretettel környező munkások között. Az öreg fazekasmester – mint magát nevezni szokta – elköltözött oda, a hol nagy elődjei: a Della Robbiák és Palissy várják őt. Nemes alakja azonban élni fog a műtörténetben, mert ő teremtette meg azt az iparágat, mely a magyar műipar összes termelése között a legnemesebb magaslatokra emelkedett s a világon mindenütt elismerést szerzett a magyar talentumnak.


Mintegy fél évszázaddal ezelőtt egy vállalkozó szellemű kereskedő Pécs város keleti részén, lakatlan, kopár területen, szerény berendezésű téglavető- és fazekas műhelyt épített, hogy abban tűzhatlan téglát, főző edényeket, épületi és kerti díszítményeket készítsen. Az ég megáldotta őt találékonysággal, szorgalommal, kitartással, mindenek felett, pedig egy genális fiúval, ki arra volt hivatva, hogy a magyar iparnak meszsze földön elismerést, dicsőséget szerezzen.


És csakugyan, ha Pécs város nevét pár évtized óta a világ különböző tájain mind sűrűbben és sűrűbben kezdik emlegetni, az a világhírű „fazekasmester”-nek: Zsolnay Vilmosnak köszönhető, ki hoszszú és sikeres pályafutása után a múlt héten húnyta le örök álomra fáradt szempilláit. A legtávolabbi vidékekre, királyi paloták fényes termeibe. Az amerikai nábobok pazar díszszel épített házaiba, a legelőkelőbb női szalonokba az ő bámulatos szépségű gyártmányai vitték szerteszét a magyar város hírét, azok a gyártmányok, melyeken mindig látható volt a pécsi öttornyú jelvény, Zsolnay és Pécs város neve. A hová csak eljutott az ő szép alkotásaival, mindenütt a magyar szellemteremtő képességéről tett tanubizonyságot.


Atyja még egyszerű kereskedő és iparos volt, ki úgyszólván csak a közélet egyszerűbb igényeinek kielégítésére dolgozott. Zsolnay Vilmos, ki 1868-ban vette át az üzlet vezetését, már sajátos életet lehellt egyszerű anyagába s azt arra a magaslatra emelte, a hol az olasz Della Robbia-család vagy a franczia Palissy alkotásai állanak.


A pécsi gyár munkásságában a hatvanas évek végén mutatkozik az első erősebb lendület. Az építési kedv fölpezsdülése ekkor a terrakotta fejlesztést tette szükségessé; Zsolnay leányai pedig, kik a régi magyar népies díszítésekből és hímzésekből, majd a virágok világából csinos színes rajzokat készítettek, arra a gondoltra vezették a gyár ambicziózus tulajdonosát, hogy ezeket a virágokat az edények díszítésére alkalmazza.

 

Ugyanekkor már az edények alapanyagát is finomítani kezdte, s minthogy külön mintázót ekkor még nem tarthatott, maga teremtette meg egymás után a legváltozatosabb és mindig tetszetős alakokat. Az 1873-diki bécsi világkiállításon a Zsolnay-féle díszedények már nagy elismerésben részesültek, mert a folyvást kutató és kísérletező mester finomabb munkáit már porczellántűzhőfokban olyan összetétel alapanyagból és mázból állította elő, melynek sajátos elefántcsontszíne s majdnem porczellán keménysége van.

 

Hasonló színű edényeket aztán a kontinens más keramikai gyárai is igyekeztek gyártani, de azt a lágy, áttetsző, elefántcsont-színt, mely az ivoir-porczellán név alatt ismeretes edényeket jellemzi, egyetlen gyárnak sem sikerült eltalálni. Az 1878-diki párisi világkiállításon Zsolnay elefántcsont-színű edényeire már keleti, perzsa és indiai stylben tartott díszítéseket alkalmazott, s ezekkel a szó igazi értelmében elbűvölte a franczia amateuröket.

 

A szakértők az ő különleges technikájával egész czikksorozatban foglalkoztak s miután sem faience-nak, sem porczelánnak nem tudták elkeresztelni edényeit: a porczelán-faience elnevezést foglalták le számukra. A kiállítás tárgyait folyvást újakkal kellett helyettesíteni, mert egy-egy értékesebb darabot mindenki bírni óhajtott a genialis magyar gyárostól. Mikorra a kiállítás véget ért: annyira megszaporodtak a magyar tálak, korsók, vázák és amphorák amateurjai, hogy Zsolnaynak a gyárát meg kellett nagyobbítani és így is csak nyolc évi szorgos munka után végezhette el a kiállíáson kapott megrendeléseket.


A magyar majolika- és faiencegyártmányok egyszerre olyan nagy tetszésben részesültek, hogy 1884-ben már nagy menynyiségben szállították azokat külföldre: Német-, Franczia-, Angolországba és Észak-Amerikába. Ez az elismerés nagyra növelte Zsolnay művészi lelkében az ambicziót: most már minden törekvése arra irányúlt, hogy gyárát művészi irányban fejleszsze; külön szobrászokat, mintázókat alkalmazott, egymás után teremtette meg a szebbnél-szebb új formákat, a kecses díszítéseket, a szivárvány színeivel versenyző tonusokat, s azt a csodás fényt, mely átlátszóságát, erő és tűz tekintetében páratlanul áll a keramika történetében.

 

Így tartotta ébren Zsolnay gyára iránt a világpiaczok érdeklődését, újabb fölfedezéseket téve, vagy folyvást fejlesztve és tökéletesítve a már ismert eljárásokat. 1887-ben a üvegtechnikának a kerámiával való egyesítését kísérlette meg, 1892-ben pedig díszedényeit olyan mázzal látta el, mely az égetés alatt a különféle szebbnél-szebb márványerezetekhez teljesen hasonló erezetek magoktól képződnek.


Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Zsolany csak a műszertől közönség fényűzési igényinek kielégítésére dolgozott a gyárban csak a szemnek tetsző, de praktikus értékkel alig bíró tárgyakat állított elő. Ha Budapesten a távíró-hivatalnok gépéhez ül, s messze országokba röpít tovább közlendőket, a Zsolnay Vilmos gyárában készült elszigetelőkön fut végig a sodrony-háló, mely világrészeket kapcsol össze a rövid pillanatok alatt, közvetíti a gondolatot.

 

A föld alatt végig futó hatalmas csövek szintén az ő gyárából kerülnek ki, s a világ kapitálisaiban: Bécsben, Párisban, Londonban legbüszkébb paloták homlokzatán bámulják a dekoratív faience- és porczellán-művészetet, melynek szintén Zsolnay Vilmos a megalkotója. Magyarországon az első ilyen építészeti díszítményeket Budán, a királyi vár alatt levő bazáron alkalmazta mesterük; azután a budapesti belvárosi plébánia-templomba készített egy gót stylű 13 méter magas oltárt faienceból fényes és fénytelen színekben, gazdag aranyozással. És az ő ritka művészetét hirdetik a budapesti Iparművészeti Múzeum, valamint az új országház részére készített díszítmények is, melyek már nem egy, fővárosunkat, látogató idegent ejtettek bámulatba.


Zsolnay Pécsett mindezen művek előállítására hatalmas telepet rendezett be utczákkal, kertekkel, nyüzsgő élettel. Ez a gyártelep több mint tíz holdnyi területet foglal el s mintegy 800 munkásnak ad állandó foglalkozást. Csupa magyar anyagot dolgoznak itt föl magyar stylű műtárgyakká, s hogy a gyár megőrizze nemzeti jellegét: Zsolnay agyag-ipariskolát is létesített, hol jobbára a munkások gyermekei nyerik kiképeztetésüket. A telep világhírnek örvend, s a mester iránt mindig nagy elismeréssel viseltető koronás királyt is nem egyszer látta már falai között.


A nemes faience modern nagy művésze most már nem forral újabb terveket, nem sürög-forog, nem rendelkezik az őt mindig hódolattal és szeretettel környező munkások között. Az öreg fazekasmester – mint magát nevezni szokta – elköltözött oda, a hol nagy elődjei: a Della Robbiák és Palissy várják őt. Nemes alakja azonban élni fog a műtörténetben, mert ő teremtette meg azt az iparágat, mely a magyar műipar összes termelése között a legnemesebb magaslatokra emelkedett s a világon mindenütt elismerést szerzett a magyar talentumnak.

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Az uj esztendő küszöbén Az uj esztendő küszöbén
Gyorsan telnek egymásután az évek; egyik eltünik a multak tengerébe,...
A siófoki országos lawn-tennis verseny A siófoki országos lawn-tennis verseny
A nevezések igen szépen sikerültek. Jobb játszóink Tóth Edét kivéve...
Legyen vége az uszításnak Legyen vége az uszításnak
Nem foglalkozunk a lipótvárosi gyilkolás förtelmes eseményeivel....
Boldog uj esztendőt az agyonsanyargatott Magyarországnak Boldog uj esztendőt az agyonsanyargatott Magyarországnak
Felsóhajtunk mi magyar gazdák is a Mátyás Diákkal, hogy:...
Magyarország – Olaszország 1:1 (0:1) Magyarország – Olaszország 1:1 (0:1)
Szép és lovagias küzdelmet vártak a futballrajongók a vasárnapi...
1914 mérlege 1914 mérlege
Amikor a háború elkezdődött, valamennyi résztvevő rövid küzdelemre...
Újdonság Szt. Moriczban Újdonság Szt. Moriczban
Svájcznak ez a szép városa nemcsak nyáron a középpontja a...
A keretantenna A keretantenna
A londoni rádió-kiállításon nagy tetszést aratott ez a keretantenna,...
A prágai csillagda A prágai csillagda
A prágai csillagvizsgáló-intézet egyike a legrégiebbeknek egész...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98