Egyetemi élet 1848 előtt

1901 | November

Ezelőtt 57 évvel a budapesti egyetem két évig tartó bölcsészeti tanfolyamán a mostani rendszertől teljesen eltérő szokások voltak. A tantárgyakat latin nyelven adták elő: a magyar nyelv és irodalom tanulására hetenként pedig csak egy óra jutott. Ilyenkor Horvát István a fiatal egyetemi polgárokat ékes szavakkal arra figyelmeztette, hogy szabad idejük egy részét az anyanyelv tanulásának szentelni hazafias kötelességüknek ismerjék.

1844-ben Szaniszló kanonok (utóbb nagyváradi püspök) hittanár és egyetemi hitszónok, utána Ranolder (utóbbi veszprémi püspök) és Reisinger kegyesrendi áldozár tantárgyaikat már magyarul adták elő. Jedlik Ányos benczés pap, a fizika nagyhírű tanára, és Petzval Ottó, a felsőbb mennyiségtan tanára követték őket a magyar előadásban.

Az előadásokon, melyek reggeli 8-tól 10-ig, délután 2-től 4-ig tartottak, minden hallgatónak rendesen meg kellett jelennie. Kedden délután és csütörtökön egész nap nem tartottak előadásokat.

Az egyetemen tandijat nem kellett fizetni, csak beiratáskor kivántak négy pengő forintot, de szegényebb sorsú hallgatóknak ezt is elengedték. A befolyt pénzből a „curator”-t fizették, a fölösleg pedig az egyetem pénztárába kerűlt.

Vasárnap és nagyobb ünnepnapokon a római katholikus hitvallású tanulók az egyetemi templomban tartandó nagymisén és hitszónoklaton megjelenni kötelesek voltak. A távollevőket ismét a curator jegyezte föl.

Az egyetemi templom két jobboldali oltár mellékfalain, most is meglátszik ama fekete tábla helye, melyen az egyes tanfolyamok hallgatóinak nevei fel voltak jegyezve. A templomban megjelenő hallgató neve mellé a táblába egy kis faszeget dugott s ezzel ottlétét igazolta.

A templomban való hanyag megjelenést – negligentia in divinis – az iskolai év végén kiadott bizonyítvány egyik rovatába bevezették, a mi az illetőnek sok bajt és kellemetlenséget okozhatott. A hittanár (exhortator) előadása előtt, mely rendesen hétfőn és pénteken 9-től 10-ig tartott, a nem katolikus hitvallású hallgatók a tanteremből eltávoztak. Azonban téli időben sok szegény sorsú hallgató szivesen maradt ülve a jól fütött tanteremben.

A hallgatók névsorát, vagyis az úgynevezett katalogust a tanárok nagyobb része belátása szerint hetenként legalább egyszer, egy előre meg nem határozott napon felolvasta. Az ilyenkor ok nélkül meg nem jelent hallgatókat egyszer komolyan megintették, másodszor pedig a tanári kar elé idézve, egy- vagy kétnapi börtönre – egyetemi carcer-re – itéltettek. A carcer-ban ülő hallgatók az egyetemi pedellustól csekély fizetésért ennivalót kaphattak.

Ha valamely egyetemi tanuló többszöri megfeddés és büntetés ellenére is meg nem javúlt, a tanári kartól „consilium abeundi”-t kapott, vagyis azt javasolták neki, hogy az egyetemből kilépve, más életpályát válaszszon. A tanárok tanulóikat bármely napon fölszólíthatták feleletre, s miután ily formán senki sem tudhatta, mikor kerül rá a sor, az előadásokra figyelni és a tankönyveket forgatni kénytelen volt.

Első felhivásra az illető azt felelhette,h hogy: „non sum paratus” (nem készültem el), - de másodszor e mentséget a tanár már nem fogadta el. Minden évfolyamban két félévi általános vizsgát tartottak, a midőn a tanulók kitünőeknek, vagyis eminenseknek, azutát 1-ső, 2-ik s végre a 3-ik vagyis utolsó osztályba tartozóknak nyilváníttattak. A 2-ik osztályba jutottak pótvizsgát tehettek, de már a 3-ik osztályt kapott hallgatók a tudományos pályát rendesen odahagyták.

Az egyetemi fegyelem elég szigorú, sőt bizonyos tekintetben túlszigorú volt. A gyakran kávéházakba, korcsmákba és szinházakba járó tanulókat szemmel tartották, sőt oly nyilvános helyek is voltak, melyekbe egyetemi polgár nem járhatott. Ilyen volt például a „Hét választó fejedelem”-hez czimzett korcsma, a Váczi-utczában (a mostani Nemzeti szálloda helyén), a „Két pisztoly” czimű kávéház, stb.

Egészben véve a budapesti egyetemi fiatalság erkölcsi magaviselete mindenkor kifogástalan volt. Midőn 1848 márczius 15-ike után nehány héttel fegyvert kellett fogni, a tantermek látogatóinak túlnyomó többsége a táborba vonúlt és csak a bénák, betegek, meg azok maradtak hátra, kiknél a bátorság hiányzott, bár ilyen alig akadt a sok közt.