Dtum
Login with Facebookk
1902 | December

Hugo Viktor és családja.

A nagy franczia költő igen mozgalmas közéleti működése mellett nagyon benső családi életet is élt. Sokszor nyilvánúl ez költészetében is; hazafias költeményeiben, drámáiban, a "Századok Legendájá"-nak történeteiben együttvéve alig van annyi költőiség, annyi igaz érzés, bensőség, lyrai hév, mint azokban a versekben, melyekre a felesége, de különösen a gyermekei ihlették.

 

A családi tűzhely, az apai szeretet, a gyermek-kedvesség oly elbájoló nemességgel él bennök, hogy olvasásuk valóban azt a legnemesebb hatást idézi elé, a melyre a költészet egyáltalában képes.


Hugo Viktor már husz éves korában megházasodott. Miután ugyanis tizenöt éves kora óta több irodalmi díjat nyert igen erkölcsös és királypárti versekkel, XVIII. Lajos, az akkori király ezer frank évi kegydíjat adományozott neki, a mi lehetővé tette, hogy gyermekkori szerelmét, egy Foucher nevű hivatalnok Adél leányát nőül vehesse.

 

Négy gyermek született ebből a házasságból. Két fiú: Károly és Ferencz, s két leány: Leopoldine és Adél. Különösen ez a két leány szerepel ihlető alakként Hugo költészeti fejlődésében.

 

Mind a kettőnek szomorú a története. Leopoldine első gyermekük, ki 1822-ben született, atyja szemefénye volt. Abba a falusi fészekbe, melyben Hugo házassága kezdetén Páris közelében élt, ez a kis leány vitt legtöbb vidámságot. Gyönyörű versek, a "Contemplations" ("Szemlélődések") czímű verskötet legszebb strófái szólnak erről az idillről.

Oh, napfényes tavaszi emlék!
Hevítő s mégis bú sugár!
Mikor a húga baba volt még
S ő maga kis leányka már...

Ismeritek a nyájas dombot
Saint-Leu és Mont-Lignon között?
Lombok közt kis lakocska állt ott,
Melybe üdvünk rejtőzködött.

Itt éltünk együtt. Szítsd fel újra,
Emlékezés, e múlt hevét.
Látom őt élve, megujulva,
Szerelmem drága gyermekét.


Mikor a költő ezt a verset írta, leánya, Leopoldine, már nem élt. Fiatalon, virágkorában érte halálos baleset. Egy sétacsolnakázás alkalmával melyet a fiatal, alig nehány hónapos asszony férjével, Vacquerie Károlylyal a Szajnán tett, a vizbe fúlt. Férje utána ugrott, de nem birta kimenteni, maga is odaveszett.

 

Borzasztó csapás volt ez az apára nézve. Ez a leány volt első, legkedvesebb gyermeke. S mintha őt, a ki különben hamar kiheverte a sorscsapásokat, ez a szerencsétlenség sziven sebezte volna, a költő ettől a naptól fogva évekig semmit sem írt.

 

1843 szeptember negyedikén történt az a szerencsétlenség s Hugo csak 1852-ben, a második császárság és száműzetése kezdetekor fogott újra versiráshoz.
Az elhaltra való édes-bús visszaemlékezés mellett, ugyane korszakban, élő leánykájához is intéz szomorú, nemes verseket. Lemondásra, egyszerűségre, jóságra inti.

Légy jó, szelíd. Homlokodon áhitat
Szőjje be, mint fényt a nap az égnek.
S legyen, mi ragyogást szemednek ad,
A lélek.


Ez a második leánya, Adél, nagy szomorúságot okozott a költőnek. A száműzetés ideje alatt, amelyet Hugo családjával az angol birtokot képező Guernesey nevű normann szigeten töltött, belészeretet az angol tengerész-tisztbe. Apja, kiben ez az eset fölébresztette a francziáknál hagyományos angolgyűlöletet, leánya esdeklésére nem hajtva, megtiltotta ezt a viszonyt. A szerelem költőjének ez a szerelemellenes zsarnoksága azonban nem használt.

 

Adél nem ingott meg, hanem megszökött jegyesével s apja ellenére nőül is ment hozzá. Húsz évig élt férjével Indiában, honnan csak özvegygyé válásakor, 1872-ben tért haza- őrülten. A családjától való elszakadás és férjének halála megzavarta a szerencsétlen nő elméjét. A család ekkor egy elmegyógyintézetben helyezte el, hol Hugo Adél ma is él.

 

Azóta elméje meglehetősen megtisztult úgy, hogy a most hetven éves nő magányos napjait számtani, irodalmi művek tanulmányozásával töltheti. Családjáról azonban a kitagadott lány nem beszél soha s mivel újságot sohse olvas, valószinű, hogy a mostani ünnepélyekről se tud semmit.


Feleségéről Hugo gyakran megemlékezik költeményeiben. Mindig mint a hű odaadó, tiszta nőről beszél róla, a ki lelkének jobbik fele, kinek közelébe a világ zaja elöl menekülni szeret, a ki mellett bánata megenyhűl, zaklatott lelke megtalálja a nyugodalmát.


Hugo Viktor fiai nem voltak valami különös tehetségek. Károly, a kit az apja jobban szeretet, léha, könnyelmü, mulatós természetű volt, míg Ferencz csendes, munkás, józan. Mindkettő igen fiatalon kezdett irodalommal foglalkozni.

 

Először az ötvenes évek elején az apjuk újságjánál, az "Independent"-nál (Független) dolgoztak, majd később, midőn 1852-ben apjukat a számüzetésbe követték, mindketten terjedelmesebb irodalmi munkákba fogtak. Károly "Le cochon de Saint-Antoine" (Szent Antal disznaja) czím alatt nagy fantasztikus regényt írt, melyet még néhány ilyenfajta regény követett. Ferencz pedig lefordította Shakespeare drámáit, melyk tizenhárom kötetben meg is jelentek.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Victor Hugo fiatalkori képe Viktor Hugo neje Viktor Hugo lánya Victor Hugo unokáival
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98