Erdős Renée: Versek; Budapest 1902. Kétségtelen, hogy e szépen kiállított s a szerző heliogravure-arczképével, valamint Márkus Géza által rajzolt diszítményekkel is ékesített könyvvel nem jelentéktelen tehetségű és erős egyéniségű költőnő kér helyet a mai magyar lirában.

Egy-két vers kivételével, melyekben anyjához fordúl, szerelmet énekel mindig a szerelmi dalaiban szokatlanúl forró szenvedély nyilvánúl, mely nem egyszer áttöri a nőies tartózkodás határait. Nyiltsága, melylyel szíve legtitkosabb sóvárgásait kiállítja a nyilvánosság elé, sokszor szinte megdöbbenti az olvasót s azok a vegyes érzések, melyeket ezzel kelt, nem mindig válnak javára a versek eszthetikai hatásának.

E mellett bizonyos egyhanguság is van az ilyen verseiben; a szenvedély hangját oly magasra csigázza, hogy aztán nem bir kellő változatokat találni, másrészt meg - s ez még sarkalatosabb hiba- folyton ismétlődő képeivel, jelzőivel azt a hatást kelti, mintha azok a szenvedélyes, izzó érzések inkább a képzeletében volnának meg, mint a szívében, mintha igazat mondana könyve epilogusában:

"A mit eddig dalolni tudtam- félig álmodtam, félig hazudtam." Kétszeres beszámítás alá esik ez olyan költőnél, a ki a teljes őszinteség, a "verizmus" jelszava alatt bocsátja világra verseit.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha el nem ismernők, hogy vannak igazán sikerült versei is, a melyeben őszinte érzés nyilvánúl költői formában s jellemző, hogy ezek épen azok, melyekben nem hajhászsza minden áron az őszinteség tulzásait.