A színházakban már a múlt század vége felé eltörölték az állóhelyeket, a villamosvasutakon csak a legujabban. A közönségnek kitűnő alkalmazkodási képessége van: még a kényelemhez is hozzá tud szokni.

Néha ugyan keservesen esik egy-egy siető utasnak, hogy a kalauz leinti, de bonyodalmak nincsenek, vagyis a villamosok fürgén, vidám csilingeléssel bonyolítják le a forgalmat. Pénzügyileg szólva: kisebb forgalom, kevesebb haszon.

De bent a kocsiban néha mégis mutatkozik egy kis zavar. Ha egy hölgy belép és nincs állóhely, többen felkelnek. Mert el lehet törölni az állóhelyeket, de nem lehet eltörölni a lovagias fölbuzdulást, az obligát udvariasságot.

A hölgy - ez már hagyományos - elfogadja a kínált ülőhelyet. A gavallér meg áll, mint azelőtt. És itt következik a bonyodalom. A kalauz, ki eddig a jegyek kiosztásával volt elfoglalva, észreveszi a merőleges helyzetű urat. A formák szerint gyöngéden, de lényegben erélyesen figyelmezteti, hogy a kocsiban állni nem szabad.

A gavallér levonja tettének következményeit. Kimegy a villamos peronjára. A kalauz lassan, de biztosan utána megy és figyelmezteti, hogy időközben a peron is megtelet. A gavallér, ha kolerikus természetű, halkan káromkodik, ha nyugodtabb tempramentumú, hangosan így szól: "Kedves kalauz úr! Mi sem okosabb, mint hogy az állóhelyeket eltörölték.

De ez nem ok arra, hogy engem - bármily megtisztelő is rám nézve - Mohamed koporsójának képzeljen." A kalauz mentegetőzik: "Kérem én ilyet nem mondtam.". "De gondolta. Mert ülőhelyemet átengedtem, az állóhelyet pedig elfoglalják előlem, akkor csak mint levegőbe lógó teherárú, vagy mondjuk egyszerűen, mint Mohamed koporsója utazhatom."

A kalauz gondolkozik egy kicsit a problémán, a közben megállóhelyhez érkeznek. Néhányan leszállnak, s a gavallér megint helyhez jut, a probléma meg van oldva. Vagyis mundus se recipit