Hiába, ha így tart, előbb-utóbb footballozó nemzetté leszünk. Ez izgató sport hívei napról-napra szaporodnak; a külvárosi „csibésztől” fel a grófi család sarjáig vannak gyakorlati hívei e testedző sportnak: elméletben pedig minden második ember kész – football doktor. Lassan-lassan társadalmunk legelszigeteltebb osztályát, a katonaságot is meghódítja.

A bevonuló sportoló ifjúság a legtöbb kaszárnya udvarába becsempészi a „gólt”, s a zordon, copfos tiszt urak eleinte szigoru ránczokba szedett homlokkal, fejcsóválva nézik az „őrült” rúgdalózást; de azért nézik mindennap. A fiatalabbja csakhamar kedvet kap; csupa „viccből” rúg egyet, még egyet! Nagyot mulatnak rajta. A másik is megpróbálja: kipirosodnak az arcok: - és a jég meg van törve!

A pilis-csabai tábor egyik legszebb helyén egy valóságos kis football pálya van, s azon valóságos footballt is játszanak. Egyik csapat 32-es tisztekből, a másik a vadász önkéntesekből kerül ki. Persze itt az önkéntesek diktálnak: olyan istenigazába elrakják a tiszturakat, csak úgy ropog! Pokorny, az FTC. ismert középcsatára a kapitány. Persze a sok „pimf” között dribliz annyit, amennyit akar s lövi a gólokat á la Smith. A sok tiszt dühbe gurul, összesugnak, hárman-négyen megrohanják a „kapitányt” – hasztalan, mire megindulnak, Pokorny mint a szél rohan a kapu felé és bent van a gól!

Külföldön, különösen Angliában katonáéknál elengedhetetlen a football. Minden ezrednek meg van a maga csapata; játszanak nyilvános serlegekért, bajnokságokért. A skót bajnokságot pl. most a Third Lanark, a hasonló nevű ezred csapata nyerte meg. Csak örömmel üdvözölhetjük tehát azt, hogy a mi hadseregünk is meghódolt e szép sportnak, csak azután a legénységet se zárják el tőle.