A köd és az eső verte ki utjából ezeket is. Még nagyobb volt a veszedelem, melyről egy galicziai jelentés szól. Onnan már szeptember elején utra kelt a fekete vándornép zöme, de egy elmaradt nagy csoportot a 18-iki és 19-iki nagy eső és szinte télies időjárás Czortkov községbe vert. Egy urilak tetejét és párkányát lepték el a szegény kis állatok és ott maradtak 19-ikétól 21-ig étlen-szomjan, dideregve. A nyitott ablakon át még a szobába is bemerészkedtek, de az eléjök szórt eleséget nem fogadták el. Minden istenadta reggel tizet-tizenötöt találtak közülök élettelenül és 22-ikéig elpusztult valamennyi, az utolsó madárkáig.

Az efféle veszedelemnek bizony nem állnak példa nélkül az őszi és tavaszi madárvonulások történetében. De a tudományt mégis nem ezek a rendkívüliségek, hanem inkább a madárvonulás rendszeressége érdekli közelebbről. A Magyar Ornithologiai Központ – egyike legkiválóbb tudományos intézményeinknek, mely európai hírben áll – Hermann Ottó vezetésével óriási nagy mértékű munkát végzett már ezen a téren. A kincstári erdőgazdaságok közreműködésével immár évek óta figyeli rendszeresen az őszi és tavaszi madárvonulást kiváltképen a füsti fecske és a gólya vándorlását.

Körülbelül száz helyről érkezik be a központba őszszel és tavaszszsal a jelentés, a melyeket aztán a központ feldolgoz és közzétesz folyóiratában : az Aquila-ban. (Eddig az 1894- 1901-iki évek madárvonulása jelent meg tudományos feldolgozásban. Készen áll az 1902 iki és az 1903-iki is, de közzétéve még nincsen.) Tüzetesebb megfigyelés végett 1898 és 1899. tavaszán és 1898 őszén belevonta munkájába a központ az ország néptanítóit is mindkét évben 5000-5000 adat érkezett be tőlük. A tavasziakat ezek közül már feldolgozta Gaál Gusztáv, az őszieket most dolgozza fel Pungur Gyula.

Ezt az utóbbi munkálatot a londoni ornithologiai kongresszuson fogják bemutatni, előreláthatólag 1905-ben. Ezek a munkálatok a jobban megfigyelt fajokra nézve jórészt tisztázták már Magyarország madárvonulási viszonyait, a miben nem kis érdeme van Hegyfoki Kabosnak, Túrkeve plébánosának is, a ki a madárvonulást a meteorologiai viszonyokkal kapcsolatban figyelte meg és foglalta rendszerbe. A Magyar Ornithologiai Központban egyébként általánosan elismert sikerrel foglalkoznak az egész ó-világ madárvonulási viszonyaival. Most folyik a munka a kakuk vonulásáról. a melyre nem kevesebb, mint 50,000 adat áll a központ rendelkezésére.

A ki ezeket olvasva, azt hinné, hogy improduktív munkát végez e tudományos intézetünk. Nagy tévedésben leledzenék. Mert a Központ munkájával állapítja a madár szerepét a természet háztartásában: hasznos-e, vagy káros a mezőgazdaság szempontjából ez, vagy az a madár – s ily módon a gazdasági érdekek foglalatába állítja a maga tudományszakaszát. Eddig is már négyezer madár begyének tartalmát vizsgálta meg s eképen állapította meg a madár hasznos, vagy káros voltát.

A hasznos madár védelmét aztán előmozdította a törvényhozás segítségül hivatásával és gondot fordított rá, hogy annak életföltételeit megszerezze. Hogy példát említsek: a Központ az, mely rehabilitálni fogja egyik legigazságtalanabbul megítélt madarunkat, a varjut, a melyet a közhit kártékonynak és kipusztítandónak ítél. Görgey úr, az intézet egyik tudós tagja, most fejezte be e madárra vonatkozó vizsgálatait, melyekből kitűnik, hogy a varju a mezőgazdaságra legkárosabb rovarokat és férgeket : a cserebogárálczát s a drótférget pusztítja nagy sikerrel.

Kitűnik ez kétségtelenül gyomortartalmának megvizsgálásából, mely bizonyságot tesz róla, hogy elenyészően csekély az a kár, melyet a varju őszszel tesz a kukuriczásban, ahhoz a haszonhoz képest, a melyet a növényélet legnagyobb ellenségeinek felemésztésével tesz a mezőgazdaságnak.

A madárélet ilyen kérdéseivel foglalkozik a tudomány. A madárvonulás katasztrófái tanulsággal alig szolgálnak. Sokkal kevésbé, mint az emberi katasztrófák: mert csak részvétre indítanak, de meg nem akadályozhatók. A tudomány évkönyveiben mindamellett jutott hely ezeknek a katasztrófáknak is. Az 1858-ik év január 23-ikáról fel van jegyezve a szmirnai eset, a midőn a hirtelen támadt hóesés oly zavart támasztott a vándorúton levő madarak közt, hogy szerencsés kezű vadászok csak szalonkát 10,000 darabot ejtettek el azokon a napokon.

A mult században Debreczenben esett meg az a feljegyzésre méltó esemény, hogy ősz idején a hirtelen támadt hidegben, ezer számra lepte el a házak tetejét a pacsirta és a fülemüle. Az 1863-iki nagy szárazságban a gólyák kidobták fészkeikből fiaikat és elhagyták az országot. A mult század végén Túrkevén a takarmányszüke miatt korán elbontották a szénakazlakat. A gólyák abban az évben csak bolyongtak és röpködtek a határban, de nem fészkeltek.

A magyarországi madárkatasztrófákról Buda Ádámé az utolsó érdekes feljegyzés. 1892 április elején szokatlan melegét hirtelen nagy hidegség váltotta fel nyolczadikán és kilenczedikén és a hunyadmegyei Réán község határát 29 centiméteres hóréteg borította el.Csak a ŤNagyvízť nevezetű réten maradt körülbelül ötven négyzetméternyi terület hómentesen. Közelébe érve, Buda egész tömegét pillantotta meg a legkülönfélébb madaraknak.

Közéjük lőtt s ez egyetlen lövése húsz madarat talált el, köztük rigót, pacsirtát, barázdabillegetőt, fecskét, juhászkát, vörösfarkat, légykapót, hantmadarat, mocsári-szalonkát, bíbiczet, folyó-szalonkát. Felrebbent ezenkívül egész sereg mindenféle fajtáju vadkacsa. Látott aztán egy csapat füsti-fecskét, mely szomorúan, kifáradva, átázva, éhesen, pihenőhelyet nem találva, délfelé fordult, a biztos halál felé. Éjjelre kiderült az idő, de kemény fagy következett. A földet borító hóréteg csak három nap mulva olvadt el. A hótól, fagytól és éhségtől sok madár pusztult el akkor, úgy hogy valóságos madárhiányban volt az ország abban az esztendőben.

Ilyen és ezekhez hasonló madár-katasztrófák emlékét teszik elevenné az idei fecske-tragédiák.