Azok a földünkhöz mérten végtelenül apró világtestecskék, melyek a hangtalan égbolton mint fel-felvillanó s ragyogó tűzcsikot hátrahagyó tünemények röpke másodperczekig láthatók; a meteorok, vagy hullócsillagok.

Már az Iliasz is emlitést tesz róluk s a régi indus Mahabharata szerint: „Az égboltozatjáról úgy hullottak az égi fáklyák, mintha füsttel burkolt lángnyelvek volnának, … s a csillagok ezrei szálltak le az égről”. Mégis igen sokáig a legképtelenebb nézetek voltak felőlük elterjedve.

Ezért felelős nemcsak a sokszor alaptalanúl sötét tudatlansággal vádolt középkor, - melynek bizony ép úgy megvoltak a maga ragyogó eszméi, mint akár korunknak – hanem az égi jelenségek iránt újabb korban is tanusított általános közömbösség is, mely a mesébe illő regéket a maguk babonás mivoltában elfogadta, még pedig a nélkül, hogy csak kisérletet is tett volna a tények igaz okainak kutatására.

Csak 1799 november 12-ike óta, midőn Humboldt Bonplandban az Andesekben tett kutatása alkalmával első izbnen észlelte egy sűrű csillaghullás nagyszerűségét, kezdtek a hullócsillag eredetéről és lényegéről tisztultabb fogalmakat szerezni. Ekkoriban Chladni vizsgálódásai után juottak arra a gondolatra, hogy a nép által helyesen „mennykövek”-nek nevezett meteorok kozmikus eredetűek s nem mint eddig hitték, heves vulkánikus kitörések maradványai.

A hullócsillagok, melyeket szórványosan az év minden szakában láthatunk, átlag 120 kilométernyi magasságban tünnek fel s legfeljebb 4-5 másodperczig láthatók. Néha azonban elérik a föld felszinét is és mint meteorkövek találhatók meg melyek hajdanában mint égből küldött intő jelek, vallási tisztelet tárgyai is voltak.

Ilyen valószinűleg a mohamedánok „kábája”. Anyaguk vagy vas és nickol s ez esetben sideriteknek, vagy pedig magnézium, mész és agyag összetétele, mikor is asideriteknek nevezhetnek. Ezen kivül még sok más anyag is előfordul bennük.

Így 1886 november 27-én Oroszország Novo-Urez nevű helységében egy oly meteorit zuhant alá, melyben még gyémántot is találtak. Mivel hullásuk kivétel nélkül minden derült és tiszta felhőtlen estén észlelhető, úgy látszott, mintha naprendszerünkben az egyes bolygók közötti hatalmas térséget kitöltenék s a világűrben mérhetetlen sebességgel haladva jutnának a Föld vonzása körébe, hogy ennek levegőjében a nagy surlódás folytán keletkezett hő miatt elégjenek

Vannak azonban az évnek olyan szakai, melyekben a hullócsillagok sokkal nagyobb számban és sűrűbben fordulnak elő, mint egyébkor. E törvényszerűséget először Schiaparelli sejtette meg s meg is állapította, hogy e gyakrabbi előfordulásuk periodikus.

 Szerinte ugyanis a meterorok szétfoszlott üstökösök maradványai s mint ilyenek megtartják az üstökös elébbi pályáját s ezen a pályán nagy rajokban keringve, egyes szabályos időközökben ismételve találkoznunk kell velük.

A meteorok pályájának látszó iránya igen különböző, de hosszabb ideig tartó megfigyelés után azt tapasztalhatjuk, hogy nem tekintve a szórványos meteorokat, a rajok egyedei az ég egy bizonyos pontjából indulnak ki, melyet kisugárzási pontnak, radians-nak neveznek.