Keresnivalónk Babylonban

1905 | Augusztus

Ma már általánosan tudvalevő dolog, hogy a régi Babylonia földjén egymást váltva két különböző nép lakott.

Az őslakók szumiroknak nevezték magukat. Ők fejlesztették ki a legrégibb kulturát, a miről tudomásunk van. Városokat alapitottak; öntöző csatornákat épitettek; földmüveléssel, kereskedéssel, iparral foglalkoztak; tudtak irni, olvasni, ápolták a tudományokat és a művészeteket. Az általok hátrahagyott legrégibb emlékek hétezer esztendő előtti időknek tanúbizonyságai.

Ezt a legrégibb lakosságot később kiszoritotta helyéből egy idegen nép. Úgy látszik, hogy nem fegyverrel hóditotta meg, hanem egyszerüen kitúrta; vagyonábólkiforgatta, s ezáltal hatalmától is megfosztotta. Ez az utóbbi nép, mely az ó-testamentom könyveiből is ismeretes, szémi eredetü volt. Nyelve és typusa egyaránt e mellett bizonyit.

Az olvasó, összahsonlitván az 1., 2., és 3. szám alatt mellékelt ábráinkat a 4. ábrával, az első tekintetre észre fogja venni, hogy milyen nagy a különbség az arczok jellegzetes vonásai között.

Képünkön nincs egyetlen vonás sem, a mely szémi eredetre vagy akárcsak rokonságra is vallana. Sőt azt kell mondanunk, hogy az arczok kifejezése, valamint a fej formája határozottan magyaros.

S a mennyire más volt az ősi népnek a fiziognomiája és származása, úgy más volt egyszersmind a nyelve is. A későbbi lakók nyelve szémi. Az őslakóknak, a szumiroknak a nyelvét csak újabban lehetett megfejteni, szabályait összeállitani most sem sikerült még teljesen.

Azoknak a tudósoknak egy része, a kik foglalkoztak a szumir nyelvvel, azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy e nyelv az ural-altáji csoportba tartozik. Tehát oda, a hová a magyar is.

Hommel müncheni egyetemi tanár pedig egyenesen azt vitatta, hogy a legrégibb babyloniai nyelv a töröknek és a magyarnak legközelebbi rokona. Voltak, még pedig számosan, a kik az ellnekezőt vitatták. A vita eldöntve máig sincs.

Mindenesetre a két nyelvben valóban föllelhető egyezések daczára a Magyar Tud. Akadémia kimondotta: „hogy szó sem lehet arról, hogy a szumir és magyar nyelvek között bárminő közelebbi viszonyt is fölvehessünk”.

Kimondotta pedig egy összehasonlitó nyelvészünkvéleménye alapján, a ki a maga részéről kijelentette – s ez a dologban az érdekes, - hogy a szumir nyelv szerkezetét nem ismeri, azzal sohasem foglalkozott.

Távol áll tőlem, hogy én a nyelvész urakkal vitába elgyedjem. Vitáznak ők maguk között is eleget. A nyelvész urak bizonyára alegnagyobb jóhiszemüséggel csak azt mondják, a mit mesterségök tanit, s úgy itélkeznek a dologban, a hogy az az ő „tudományuk” szabályainak megfelel.

Más kérdés, hogy mit lehet egyáltalában adni az összehasonlitó nyelvészetre mint tudományra. Ha ugyan valóban tudomány az, amit annak neveznek.

Az ethnográfia, az archeologia, a törtélnelmileg megállapitható tények és a geologiai kutatások eredményei mind halomra döntötték azt, a mit tudományos eredmények gyanánt állapitottak meg az etymologusok.

A nyelvnél sokkal aradandóbb egy-egy ethnografiai vonás, legkiválóbbképen pedig az ornamentika, vagyis a mód, a hogy a nép fel szokta disziteni az ő használati tárgyait, házi eszközeit, önfaragta szerszámait és ruházatát.

A magyar ornamentikának is van azonban egy meglepő sajátos motivuma, mely egyenesen Babyloniába vezet. Ez pedig a pálmalevél, mely a székely kapuk oszlopdiszitéseit betetőzi.

Huszka kutatásának köszönjük, hogy e diszitések hasonmását megtalálta a babyloni emlékek között, sőt megtalálta az ugancsak oszlopformában magát az ősi alakot is, a természeti hűséggel kifaragott pálmalevelet.

Legújabb években alkalmazni kezdték azt, babyloni minták szerint a modern épitkezésben is, még pedig sikeresen. De Rawlinson könyvének megjelenése előtt azt Nyugat-Európában nem ismerte senki.

Ellenben a székely ács használta századok óta a kapuk oszlopainak díszítése gyanánt. A 12. ábrán egy ilyen régi kaput láthat az olvasó, melyet felirata szerint Tibád András csináltatott 1815-ben.

Honnan vette a székely ács ehez a diszítéshez ezt a motivumot? A természet után nem mintázta, mert hiszen pálmát nem látott soha. Rawlinson könyvéből nem másolta, merthiszen a kapu jóval régibb, mint ez a könyv. Más uerópai népektől nem tanulta,mert azok e díszt maguk sem ismerték.

Vajjon Babylonból hozták-e? Vajjon abból a népből szakadtak-e ki, mely az első kulturát megalkotta a távol keleten? Avagy közelükben laktak-e csupán valaha? Mind olykérdések, melyre nem adhat feleletet a mai tudomány.

Mind ebből egyetlen dolgot lehet csak megállípitani, s ez az, a mit akarok. És ez abban áll, hogy nekünk magyaroknak elég okunk van rá behatóan foglalkoznunk a babyloni emlékekkel és ékirásokkal.

És még nincs egyetlen tudósunk se, a ki kizárólag ennek szentelte erejét.

A világ összes művelt nemzetei nagy áldozatok árán folytatnak ásatásokat jelenleg is a Tigris és az Eufrátes vidékein, csak a magyar nemzet nem áldoz erre egy garast sem.

Pedig talán őt érintené a dolog legközelebbről. Nekünk van ott a legtöbb keresnivalónk.

Megosztás:

Nyelvek és rokonok

Kántor Judit

A Magyar Tudományos Akadémia által hivatalosan elfogadott álláspont szerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba, ezen belül pedig a finnugor nyelvek közé tartozik.

Ez természetesen nem az első és egyetlen elképzelés arról, hogy honnan is jöttünk és kik a rokonaik. Több alternatív elmélet született már e témában és a hivatalos verzió ellenére a vita és a kutatások ma is folynak.

Vámbéry Ármin, aki a századforduló kiemelkedő kutatói közé tartozott – mint a korabeli híradásokból is látszik -, 1869-ben Magyar és török - tatár szóegyezések címmel adott ki egy könyvet, amelyben azt bizonygatta, hogy a magyar török eredetű nyelv.

A mű hatására kirobbant „ugor – török” háborúba bekapcsolódott Budenz Józseg és Hunfalvy Pál is, akik szintén nem ismeretlenek már olvasóink számára. Végül Vámbéry elállt elméletétől, a gondolat azonban fennmaradt.

Ma is élő változata szerint a magyar az altaji nyelvcsaládba tartozik, ezen belül is a türk nyelvekkel rokon. Az elmélet hívei elismerik ugyan az igen távoli rokonságot a finnugor nyelvekkel is, de elsősorban a török, mongol,mandzsu, hun és avar népekkel rokonítják a magyart.

Érveikben nyelvszerkezeti, nyelvtani hasonlóságok és szókincsbeli egyezések szerepelnek, emellett életmódbeli és zenei hasonlóságok. Kiemelten fontosnak tartják, hogy a magyarság történeti hagyományaiban mindig jelentős szerepe volt a hun – magyar azonoságtudatnak.

Élénk kutatások és viták folynak napjainkban is a sumér – magyar nyelvrokonság kérdéséről is. Ezek több esetben összekapcsolódnak az ősnyelvkutatással, mint az egyik legújabb kutatási iránnyal.

Abból indulnak ki, hogy a valamikori ősnyelvben – adott esetben ez alatt a sumért értik – ún. szóbokrok hálózata adta a nyelv alapját. Véleményük szerint a magyar nyelvben az a hálózat még egységben található meg, ezért valószínűleg az „ősnyelv” közvetlen utóda.

Vannak még, akik a japán, a kelta vagy éppen a kecsua nyelvvel vélik rokonnak a magyart, de fölmerült már az etruszk – magyar nyelvrokonság kérdése is.

Érdekes – bár már kissé idejétmúlt –összefoglalását adja ezeknek a próbálkozásoknak Zsirai Miklós Őstörténeti csodabogarak című könyvében, mely 1943-ban jelent meg. Ízelítőül a kínálatból néhány „vélhető rokon”:

héber, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagir, japán, ajno, dravida, maori, magar, csin, lepcsa, dafla, abor-miri, khasszi, mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kocs, garo, kacsari és a többiek…