Nem mondhatja senki, hogy ez a mi szép fővárosunk túlságos lassúsággal halad. Sőt ellenkezőleg büszkélkedni szeretünk vele, hogy az európai kontinensen csak a Berlin az, mely a fejlődés tempójára nézve vele összehasonlítható, azontúl pedig csak az amerikai városok. És bizonyos tekintetben Berlint is messze maga után hagyja Budapest.

A porosz főváros csak kifelé terjed. Új és új városrészek keletkeznek, ezrivel épülnek az új bérkaszárnyák, de a város belseje nem, vagy alig változik. Például a sziget, mely legrégibb része a városnak s közvetlenül a királyi palota tőszomszédságában fekszik, ma is olyan, a minő ötven, sőt a minő száz esztendő előtt volt. Zegzugos utczák, szegényes, piszkos házak a város kellős közepén.

Mi nálunk pedig nem csak terjedelemben mutatkozott a fejlődés. A város nemcsak hogy megnőtt, de meg is változott. Nemcsak az történt, hogy beépítettek oly területeket, melyek szántóföldek voltak előbb, hanem lebontotta, és újra építettek, szabályoztak és széppé tettek egész városrészeket.

Egy emberi élet bizony nem nagy idő egy ilyen város életében s mégis mekkora változást látunk fővárosunkban mi is, a kik még nem is vagyunk aggastyánok. Emlékezünk még a szemétlerakó gödrökre a Duna-soron, ott, a hol most a Hungária-vendéglő áll?

Emlékezünk arra a vigályos akáczfa erdőcskére, mely ott terült el, a hol most az Andrássy-út külső villa-sora vezet s a melynek peremén sorban állottak a szomszéd majorosok trágya-dombjai? Emlékezünk a tágas kecskelegelőkre, mely ott terült el a mai Almássy-tér tájékán s a hova lapdázni jártunk, mint gyermekek?

De az ifjabbak is emlékeznek a nagy átalakításra, mely a város belsejében ment végbe. Az Andrássy-út és külső körút kedvéért egész utczákat romboltak le, hogy a viskók helyébe paloták emelkedjenek, legújabban a belváros legközepén egy régi világ dölt romba, hogy helyet engedjen egy újnak.
Ekkora s ily mélyreható átalakulás csakis Párisban ment végbe III.Napoleon uralkodása alatt.