Nagy készültséggel, széleskörű forrástanulmányok után fogott dr.Fabó a tárgyához. Első fejezeteiben a rhythmus és hangsúly törvényeivel, a magyar zene- és ősrégi testvére; a magyar nyelv, illetőleg vers – irányadó elemeivel foglalkozik s kimutatja, hogy a legrégibb forma, mondhatnók: formula, a nyolcz hangból ( szótagból ) állott sor.

Nagyon érdekes és tanulságos, a mit a hosszú és rövid hangok értékcseréjéről kimutat, török, finn stb. vers- és zenei példák kiséretében. Majd az egyházi zene befolyását, a szlávság határát tárgyalja, itt a tót népdallal s a lengyellel barátkozásnak nyomait mutatja ki.

Fabó fedezte fel Eszterházy Pál nádor ( jeles zenész ) 73 énekét és tánczzenedarabot tartalmazó gyűjteményét, s erről munkája egy további fejezetében megállapítja, hogy 1867 előttről való, rég elavult kótairással, úgynevezett tabulatúráját, a tudós Sztankó Béla segítségével megfejtette, s kimutatta a gyűjtemény szövegeiről , hogy sokkal régiebbek, mint a minő ez a följegyzésük , tehát a dallamok is hol száz évvel, hol még többel előbb keltek.

A kurucz idők zenei ereklyéit vizsgálva, kritikával használja fel Káldy kiadványait; majd Pálóczi Horváth Ádám „ Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek” cz. Nóta-kéziratát elsőül ismerteti a gyűjtő kiváló érdemeit méltatva. Ötven lapnál többet szentel a magyar tánczzene ismertetésének, két teljes ívet a régi népdalainkban sűrűn előforduló záradék-ismétlés ( refrain ) tárgyalásának.

Új korszakot kezdett Lavotta János a magyar zene fejlődéstörténetében, palotásaival ő és kortársai: Bihari, a csehből magyar zeneköltővé lett Csermák Antal – a kik iránt Fabó korántsem oly elfogult, mint a mult idők dícsérőik szoktak lenni – lobogó képzeletünkkel új elemeket hoztak a zenébe s megtermékenyítették a nép dalos lelkét is.

De a XIX. század lassanként elkezdte a művelt osztályt s a szaporodó zenészeket is a nemzeti zene öntudatos mívelésére és fejlesztésére szoktatni. Szerdahelyi József – a „ Tündérlak Magyarhonban” cz., németből magyarított népszinmű egy pár halhatatlan dalának szerzője, - a különösen gazdag fantáziájú Egressy Béni, a „Szózat” pályanyertes zeneköltője, - utóbb Simonffy Kálmán, Pecsenyánszky-Palotássy János, Nyizsnyai Gusztáv, sa többiek egymásután álltak elő szebbnél szebb dalokkal: az idők telje meghozta méltó terjesztőjüket, Hegedűsnét s az ő kora halála után az azóta is utolérhetetlen Blahánét, a ki viszont az egész országban visszhangzó dícsőségével megszólaltatta az állandó virágzásban tartott Szentirmay Elemér nagy tehetségét, egy vagy két egész nemzedék nótaköltését.

Minderről Fabó részletesen beszámol, de még sok egyébről is; kimutat olyan dalcsirákat – typikus dallammeneteket- a melyek újra és újra előfordulnak, fejlettebb, mindig szebbülő formában, tehát a nélkül, hogy egyszerű „ plágium „ gyanánt élnének tovább. De szól a gazdag tartalmú könyv a czigány zenekar szerepéről is, a rhapsodiaról, a nóták válfajairól ( táncznóta, magyar couplet stb. ) – egyszóval: jókora anyagot, ég pedig szervesen feldolgozva , nyújt minden érdeklődőnek.

A zenészvilágban a becses, nagy munka előreláthatólag kevés vitát fog támasztani, inkább csak az elismerés, a méltánylás megillető adóját fogják neki leróni. A nagy közönség pedig azért is elismeréssel illetheti Fabó könyvét, mert tudományos tartalma mellett is messze elkerüli a tudákosságot, s igen sokszor az olvasó szívéhez szól.

K.I.