A hétről
A győri ünnep. A nagy emberek emléke, szelleme, kegyelete tud olyan csodát művelni , hogy virágot termővé teszi az érczet és a követ. Nemes Győr városa most vasárnap egy darab ilyen, virágot termő márványkövel gyarapodott. Ez a kő egy emléktábla. Horváth Adorján szobrász művészi alkotása, a melyet Révai Miklós, a posta nyelv-tudós halálának százados évfordulója alkalmából illesztettek arra a házra, a melyben 1787-től 1797-ig Révai, mint győri rajztanító lakott és tanított.

Révai Miklós 1797-ben azért távozott Győrről, mert egy részeg városi hajdu belekötött, megsértette és az önérzetes rajztanító úgy állította az ügyet a nemes magisztrátus elé , hogy vagy a garázda kisbírót csapják el, vagy ő mond isten hozzádot a városnak. És a nemes magisztratus úgy határozott, hogy a hajdu – maradjon...

Most pedig száztiz esztendő mulva a város zászlódíszbe öltözködött és emelkedett, szép ünnepséggel emléket állított annak a férfiunak, a kit 1797-ben kevesebbre becsültek egy pityizáló hajdunál. E mai Győr városának nincs oka röstellkednie ama korért, nem Révai volt az egyetlen apostol, a kit a maga kora megérteni nem tudott: a mai Győr városáé csak az érdem, a dicséret és a dicsőség, hogy igazán gyönyörű módon tudott méltó lenni a nagy ember emlékéhez.

Mi sokat ünnepelünk, de ez a győri irodalmi ünnep lelkében, diszében, melegségében, emelkedettségében egyike volt a legszebbeknek , a melyeket az utóbbi időben rendeztek. Révai Miklós szelleme a halhatatlanság magasságából valóban megbékélve és örömmel tekinthetett le a hódolásnak e szép ünnepére, a melylyel neki áldoztak, de a szellemnek az ünnepnél , a hódolásnál és az ő munkáját hirdető művész emléknél is nagyobb gyönyörűsége telt bizonyára a város magyarságában, a melyet ő még németnek ismert, de a hol ma már más szó nem hangzik , mint a mely az ő lelkének szerelme volt – a magyar.