A lángész természetrajza
A kulturemberiség szellemi életében tán félezer év óta nem kötött le oly nagy figyelmet a maga számára a képzőművészet, mint manapság. Ennek az érdekes tünetnek két egyformán erős és egyformán korszerű esztétikai törekvés adja meg a magyarázatát.
Az egyik a képzőművészetnek, különösen a festészetnek a differencziálódásával függ össze. A természet és élet jelenségeit tisztán formában és szinben értékelő abszolút festői irány a maga forradalmát hamarosan átplántálta a műkritika körébe.
A régi, már-már elvénhedt s az irodalmi kaptafák egyhangú kalapálásába szinte belenyomorodott esztétika hátára öntudatos erővel pattant föl az új műkritikai irány, a mely saját magukból igyekezett megérteni a nagy művész-egyéniségeket, a művészi lángészt és saját magukból, tisztán festői szempontból iparkodott magyarázni a festőművészet alkotásait.
Míg ez a harczoló esztétika a maga tisztán művészi elveivel és eszközeivel a szemekhez vitte közelebb a műalkotásokat, egy másik tudományos áramlat egészen más szempontból, a kauzalitásokban gyönyörködő logika szempontjából tette vizsgálódása tárgyává a művészeti problémákat.
Természettudományi törvényszerűségekből magyarázni a gazdasági életet s a gazdasági életből az ember szellemi életét, - ezt tűzte maga elé ez a modern szellemi áramlat,melyet talán felesleges is nevén nevezni: a történelmi materializmus.
A Hegel dialektikus ürben lebegő fejlődéstanának a gazdasági életre való realizálása, a gazdasági jelenségek törvényeinek felkutatása után a szellemi nyilvánulások törvényszerüségeinek ugyanezen az alapon való felkutatására kerül a sor.
Megindult az ostrom a „nimbusz” ellen, mert hiszen a tudomány előtt nincs értékkülönbség, csak tulajdonságkülönbség és okozati összefüggés. Azt az egyébként nem is mai keletű felfogást, hogy a korszellem szüli a nagy egyéniségeket s nem a nagy egyéniségek adják meg a kor szellemének karakterét, vagy – a hogy már Madách is megmondotta, - nem azért virrad, mert a kakas kukorékol, hanem a kakas azért szól,mivelhogy virrad, - ezt a felfogást akarja érzékelhetően pozitiv tartalommal megtölteni ez az irány.
Meg akarja pedig tölteni oly módon, hogy a gazdasági élet törvényszerüségeiből magyarázott kor-berendezésből egyenesen próbálja megvonni az okozatiság láncz-sorozatát egy-egy nagy alkotó egyéniség, egy-egy művész-lángész szellemi műhelyéig.
Természetes, hogy ennek a két, egymástól merően különböző, sőt egymással teljesen ellentétes esztétikai iránynak elvei szigoruan még nincsenek kodifikálva.
Ha a lángészt nem tagadja is meg teljesen ez az uj eszthetika, fontossága mindenesetre összezsugorodott előtte. Egy-egy nagy kultúra törvényszerü fejlődésének megismerése teljesebb szépség a szemében,mint a legkáprázatosabb művész-genie.
A tudomány nem tesz olyan értékeléseket a nyilvánulások között, mint az élettel élő művészet. Annál ideálisabban szép feladat gyanánt lebeg azonban ez a czél a természettudományos eszthetika előtt. Szándékosan használtuk az ideális szót, mert még ez előtt az eszthetika előtt is csak eszmény lehet a czél: csupa objektive megálapitható komponensből kiszámitani a lángész fellépésének és alkotásainak szükségszerüségét.
Reális eredménye ennek a munkának ma még nem lehet: talán, valamikor, ha a szocziológiát és a biológiát előbb zenitjére emeli egy – lángész.
Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy az új irány úttörő, kutató munkája gyümölcstelen. Ellenkezőleg! Kellő alapozás nélkül el nem juthat ez a tudomány sem ahhoz a lángészhez, mely hivatva lesz betetőzni e modern épületet. Hiszen e raczionális eszthetikusok sem feszegetnék ma ezeket a sziklákat, ha az előttünk elé generáczió lelkében nem hatott volna oly robbantólag a Buckle gondolata,mely nemcsak az általunk látható tények pozitiv megfejthetőségét, de a jövőbe látást is kilátásba helyezte.
Az a gondolat, mely törvényül hirdette, hogy: „ha ismerjük az összes körülményeket, előre kiszámithatjuk, mi fog történni!...” Csakhogy – fájdalom – épen ez a ha dönti el az elv gyakorlati értékét és vonja meg a kivihetőség határát.
Ez a ha ott áll a lángész agyvelejének titokzatos műhelye előtt is. Egy korszak okozatos, összefüggő kifejlődését még meg lehet magyarázni; azt is ki lehet mutatni, hogy akor szükségeletei, gazdasági – társadalmi berendezkedése milyen befolyással volt egy-egy lángész alkotásainak irányára.
De magát a lángészt, a teremtő erőt – legalább a mi hitünk szerint – nem a kor termi; a kor legfeljebb sajátos tárgyat ad figyelme számára, külső bélyeget nyom alkotásaira. De ez még nem annyit jelent, hogy akor szükségszerü terméke a lángelme.
Hány korszaknak lett volna szüksége a maga lángelméjére, vagy több lángészre, mint a mennyit birt? – nem tudhatjuk. S hány genie élt egy más korszak szellemi érájában, mert nem hatott rá kora életének strukturája! (Azokra gondolunk, a kikről később úgy szoktunk beszélni, hogy „saját kora nem értette meg!”)
S hány, a közönségesnél kiválóbb ember élt minden korban, a ki daczára a kor hatásainak,nem alkotta meg a kor által „törvényszerüen követelt” műremeket?!... S végül: magukat a korokat, melyek a maguk lángelméjét termik, mi termi?... Vagy azok csak úgy termődnek az idők árja által?...
Mindezekre a kérdésekre nincs felelet. Azt a titkot, hogy egy hatalmas egyéniség miért tudott alkotni olyan nagy dolgokat, a minőket épen alkotott, ma még bizony csak bámúlni tudjuk, megfejteni nem. Legfeljebb azt lehet a kor működő erőiből megmagyarázni, hogy miért alkotott olyanféle dolgokat, a minőket lángelméje termelt.
De a megismerésre vágyó emberi elmének már az is kétségtelen diadala, hogy egyáltalán el tud igazodni s ha csak lépésről – lépésre is, de minden nap tovább tudhaladni ebben az irdatlan labirintusban.
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!