Ötven év előtt. Teljesen jogosulatlanoknak tarjuk azokat a panaszokat, a melyek mostanában ismételten felszólalnak a fiatal magyar irodalom elnemzetietlenedése ellen. Három évtized óta mindig ez a panasz, valahányszor egy újabb irány vagy új erősebb egyéniség tűnik fel s három évtized óta úgyszolván fokról-fokra konstatálhatjuk irodalmunk fejlődését, izmosodását nemcsak az európai szinvonal, hanem a nemzeti élet hű tükrözése irányában is.

És soha még nagyobb mértékben nem tapasztaltuk, mint ma, hogy egyre-másra, szinte a földből nőnek ki az új emberek, mindegyik egy-egy egyéniség, mind tiszta ajkú és lelkű magyar, mind a magyar lélek mélységeiből szólal meg s a magyar élet szineivel dolgozik. Ime ismét egy új ember tűnik elénk: régi nagy névnek viselője Jókai Lajos a neve.

Gyulai Pál védőszárnya alatt lépett föl, hosszabb elbeszélése előbb a Budapesti Szemlé-ben, majd könyvben az Olcsó Könyvtár-ban jelent meg. Ez az elbeszélés, vagy jobban mondva képsorozat egyformán tetszhetik a hagyományok féltőinek és a moderneknek. Amazokat a régimódi, de még ma is aktuális falusi élet meleg, eleven rajzával ragadhatja el, emezeket ezenkívül még irói eredetiségével is.

Baksay Sándor elbészéléseinek légkörében , a falusi kálvinista papi környezetben vonulnak el előttünk Jókai Lajos elbeszélésének mozgóképei; visszaemlékezések a nagyapa parókáján töltött gyermekkorra.

Valóságos emlékek ezez, legalább valóban megélt dolgok hatását teszik: a presbiterek tanácskozása, alkudozása a vállalkozóval a templom kifestésére, a ledér természetű, feleséget és szeretőt tartó festő tragédiája, a mint a toronyóra festésekor virtuskodik s leesik a toronyról, a két nő kibékülése a közös gyászban, a lágyszívű tiszttartó, a ki belehal abba a tudatba, hogy a részeges ispán, a kit el kellett csapnia, öngyilkos lett, a két nővér egyikük férjét, másikuk vőlegényét siratja, a kik Branyiszkónál estek el.

Az együgyü falusi pap és házsártos sárkány felesége a névnapi ebéden, a szüret a kikapós papné históriájával, a tél időben felesége fejfájával hazamenő öreg paraszt végtelenül megható halála, a pesti tönkrement vésnök és felesége, az öreg házörző kutya és a sunyi tolvaj paraszt, a tizéves kori első szerelem és kiábrándulás, - csupa végtelenül egyszerű történet, olyan egyszerű, mint az élet maga: formáiban, vonalaiban, szineiben egyetlen tekintetre belátható, külszine alatt mélységes megindulásokat, végzetes kinokat, igazi emberi érzéseket rejtő.

A történeteknek alig van valamicske papiros-íze, nem irodalomnak, hanem való eseményeknek érezzük őket, illuziónk teljes, - csak néha zökkent ki belőle, ha az iró közénk és emlékei közé lép, a meglett ember szavával magyarázva a gyermekkor emlékeit. Semmi mesterkedés, semmi csináltság, az emlékek maguktól, a maguk eleven erejével gördülnek le emlékezetéről szemünk elé, magának az életnek friseségével és közvetlenségével.

Minden alak él, látjuk magunk előtt, mindnek megvan a maga levegője, a maga perspektívája. Az elbeszélő irodalomnak két legfontosabb eleme: az elbeszélés elevensége és a megfigyelés élessége szokatlan mértékben megvan Jókai Lajosban.

Roppant egyszerű eszközökkel, mondhatni igénytelenül dolgozik s ez az egyszerűség, a szándékosságtól, a mesterkedéstől való teljes mentesség hatásának legerősebb eszköze. Ezek az alakok, ezek a történetek nem irodalmi konvencziókból vannak összeeszkábálva, az életből, a magyar életünkből léptek a kis könyv betüinek segítségével szemünk elé, azért esik olyan jól az ismeretség velünk. És jól esik az ismeretség Jókai Lajossal is, mert embert ismertünk meg benne és irót, a javából valót.