Az egyik ember a pénznek rabja, a másik a pompáé, a harmadik a nagyravágyásé, a negyedik az asszonyé. A kit mind e hívságos világi dolgok nem vonzanak, a ki minderről lemondva Istennek s az ő dicsősége szolgálatának szenteli magát, szakít minden gyönyörrel, kolostorba zárkózik, szenved és nélkülöz, munkálkodik és imádkozik,- szóval a szerzetes barát és az apácza: az Isten rabja.

Ezekről szól Gárdonyi Géza új történeti regénye. Színhelye a Margit-sziget, ideje a tatárjárásra közvetlenül következő idő, szereplői a szigeti dominikánus barátok és apáczák. Központja a szűz királylány, Margit, az apácza - kolostor legbájosabb, legelőkelőbb, de egyúttal legájtatosabb és legalázatosabb lakója.

De az ő alakja alig néhányszor villan meg közvetlenül az olvasó előtt, csak tükörképét látjuk az egyszerű, becsületes Jancsi fráter lelkében, a melyben állandóan úgy ragyog mint a nap a tengerszem tükörében. Attól fogva, hogy mint paraszti kertészfiú először meglátta a kolostorba bevonuló gyermekleányt, Jancsi barátnak tudva és tudatlanul ő irányítja gondolatait s ő tölti meg lelkét sajátságos, napsugár-tisztaságú szerelemmel, melyet az alattvalói hódolat, a hazafias érzés, a vallásos áhitat beleszövődő érzései tesznek földfelettivé, de egyúttal kielégíthetetlenné is.

Ez az érzés tulajdonképen a regény belső témája, Gárdonyihoz, az ő naivságig egyszerű, de talán épen azért bájos romantikájához méltó,- folytatása a kitűnő író újabbi egy-két regényének, melyekben arról igyekszik számot adni magának és az olvasónak, hogy mikép képzeli ő a szerelmet érzékiség nélkül.

Külső tárgya a regénynek a XIII.század közepi Magyarország életének, népe állapotának művészi rekonstruálása. Az előbbi, Jancsi barát lelki élete, nagyon finom árnyékolással, érett művészettel van megcsinálva: a kis parasztgyerek ott kalandozik a Margitsziget bokrai, fái közt, ábrándozva a még nem látott királyleányról, aztán a veszprémi apáczák s köztük a kis Margit megérkezése az új szigeti kolostorba, az első találkozások: mikor a kis Jancsit megszólítja a kolostor falán át a kis Margit, hogy dobja be a kiröpült labdát, aztán mikor a fiú a klastrom-udvarban vizet merít neki,- mindezekben a bájos képekben pompásan van megírva, mint elegyednek össze a kis fiú lelkében a tündérmesék, a gyermeki képzelet s a valóság képei s mint vernek gyökeret lelkében, hogy majdan örökre meghatározzák sorsát.

Az a hatás, a melyet a nem magaszántából novicziussá lett fiúra a zordon kolostori életben először látott dolgok tesznek, nagyon érdekes képét adja ennek az életnek; sajnáljuk, hogy aztán egy hézag következik: nem látjuk, mint törik bele az életnek született, eleven fiú a szigorú barát - életbe, csak mint kifejlett, 20 éves ifjút látjuk megint viszont a margitszigeti kolostorban.

Hogy mint vívódik aztán a királylány képével lelkében, mint ragadja el álmodozásaiban a fiatal vér, melyet nem hűt le eléggé sem a klastromi fegyelem, sem a czél elérhetetlensége, mert a vágyat kiélni nem tudja belőle s hogy engesztelődik ki ez a belső harcz Margit királylány halálával egy szent, csodatévő emlékben: ennek megírásában is gazdag, nemes írói művészet van, élénk fogékonyság és szines árnyalás, - de az író hiába mesterkedik azon, hogy Margit apácza-életét közelebb hozza lelkünkhöz; önsanyargatása, szertelen ájtatoskodása annyira visszás, hogy az egész alak a regény vége felé idegenné lesz számunkra.

Az apáczát látjuk csak benne, az embert nem. A környezetrajz sokkal érettebb és kifejlettebb, mint Gárdonyi korábbi történeti regényeiben, a mult dolgainak saját szemmel, elfogulatlan nézése érzik meg rajta. Nyereségek vannak benne, az író nem egyszer magyaráz ott, a hol a rajzolt képnek magától kellene magyarázni magát, a középkori emberek ajkáról többször a töprengő mai ember szavait halljuk s a regény színvonalához nem méltó fogás az, a hogy a Halotti beszédet applikálja, arra a Verseghy Ferencztől származó ismert kijelentésre támaszkodva, hogy ez a nyelvemlékünk valami magyarul nem tudó tót barát műve.

A fődolog azonban, hogy a múlt lelkét keresi, nem a történeti adatokat, nem is a dekorativ momentumokat láttatja meg benne, hanem az emberi lelket, a mely lényegében mindig egy, csak nyilatkozásaiban változó s hogy egy pár jól elképzelt és jól megrajzolt alakkal, a középkori Magyarországnak pár igen eleven és valószerűen odavetett vonásával gazdagítja képzeletünket. A regénynek valamivel nagyobb a terjedelme, mint a mennyit a tartalma elbír, de Gárdonyival öröm elidőzni még akkor is, a mikor kicsit – elidőzik.