Kárpáti Aurél versei, melyek most jelentek meg egy csinos kiállítású kötetben, nagyon hasonlítanak az olyan képekhez, melyek alkonyati szürkületbe elmerült tájakat ábrázolnak, a mikor eltompulnak a szinek, felbontódnak a tárgyak körvonalai és sejtető foltokba olvadnak a formák.

Fény nem reszket rajtuk, mozgás is alig mozzan, csak mintha messziről valami zsongás hallatszanék, a mely melancholikus, ernyedt hangulatokról beszél. Ilyesforma a Kárpáti Aurél melancholiája; csupa halkított ritmus, nem önmagában, hanem környezetéhez való viszonyában éledő szó, elfogadások fátyolán átszűrt érzés.

„Örök ködök koldusa voltam, — vihartól vert, esőtől ázott. — S csak vártam valamit esengve, — A mire halk, éjféli csendbe — Egy rím, egy verssor ráhibázott”

Ez a strófa körülbelül kifejezi az egész kötet tartalmát. Vágyak, melyek sohase találnak czélt, mámorok, melyeket előre megkeserít a beteltség, szerelmek, melyek csecsemőkorukban haltak meg, — nagy, erős érzések, melyek hangulatokká vánnyadnak csakhamar. Romantika ez, a mely átnyúlik a mi napjainkba abból az időből, a melynek alaphangulatát Byron és Heine fejezték ki.

A költő egészen el van merülve önmagába, mintha nem is élne ebben a mi életűnkben, alig vesz tudomást a saját magán kívül eső dolgokról. Ez, persze, tiszta líra, de megvan az a baja, hogy megfosztja a dolgokat hátterüktől s nagyon is elvonttá és vértelenné teszi őket.

Ilyen alkotási mód mellett szinte lehetetlen elkerülni, hogy egyfolytában olvasva a versek kissé egyhangúaknak ne tessenek, valamint azt se, hogy édeskés ne legyen tőlük a szánk ize. Négy-öt motívum, megannyi változatban s valamennyi egyazon hangnemben kidolgozva egy egész köteten végig, — vesztenek ezzel hatásukból még olyan versek is, melyek máskülönben tetszenének. A kötet Major Henrik illusztráczióival jelent meg, melyekben váltakozva találunk érdekes finomságokat és vergődő mesterkedést.