Annak az izgató, meglehetősen bonyolult és homályos részletekben bővelkedő drámának, a mely Steinheilné bünperének tárgyalása alkalmából bontakozik ki a párisi esküdtszék előtt, vége szakadt.

Világszerte nagy és páratlan érdeklődés kisérte a bünper minden mozdulatát, de távolról szemlélve a megállapítható tényeket, a vádlott szép özvegy bünösségét beigazolva nem láthatta senki. Érdekes, hogy az angol büntető jogászok még az ítélet meghozatala előtt pálczát törtek a mellett, hogy az esküdtszéki tárgyalásoknak egyetlen egy fázisa sem szól a vádlott bünössége mellett.

A párisi esküdtek maguk is belátták, hogy pusztán abból a szempontból, mert az államügyész a vizsgálat adataival valószínűsítve (de bizonyítva nem!) látja a bünösséget, ezen az alapon nem lehet elítélő verdiktet hozni.

Hosszas, beható tanácskozás után az esküdtek Steinheilnét nem vétkesnek nyilvánították a terhére rótt büncselekményekben, mire a biróság meghozta a felmentő ítéletet. A felmentés – ezt el kell ismernünk – nem okozott szenzácziót, mert noha Steinheilné meglehetős ellenszenvvel, a könnyelmüségre hajló asszony egyéni bünösségével volt a cselekmények keretébe beállítva, bünössége igazoló tanú, vagy elfogadható bünjel hiányában mégis az egyedül elfogatható ítélet csak a felmentés lehetett.

Steinheilné a felmentő ítélet kihirdetése után a nagy kedélyü felindultság következtében ájultan esett össze. Később automobilon vitték a törvényszéki palotából.