Dtum
Login with Facebookk
1909 | Március

A sajtóbetyárok

A sajtóbetyár vagy dicsér, vagy gyaláz. Ha dicsér, az egekig felmagasztal, ha gyaláz, a sárga földig ránt le. Az ének vége: fizess, mint a köles!

 

A dicsérő-ujság már avult fogás. Ma már nem kultiválják őket. Valamikor azonban járták a divatjukat, és legalább jó képpel szemérmetlenkednek.

 

Akadt egy zugirász, a kinek volt egy pár százforintja. Fogta hát magát és csinált ujságot. Hogy mi lesz annak a tartalma és iránya, azon a „főszerkesztő” ur – persze, hogy ezt a czímet ajándékozta magának díjmentesen – nem törődött. Jó az Isten és vannak komoly, tisztességes lapok. Az olló sem drága szerszám és mi fő, lehet vele nyírni.

 

A mi kisded brigantink csinált tehát sok jó lapból egy rossz lapot, a czímlapra azonban arczképet biggyesztett. Jól kiszemelt áldozat arczképét. Valami gazdag emberét, a ki nem ép jelentős ember volt, de élére rakta a pénzt. Belül szöveg jött a képhez. Szép nagy betüs czímmel: …Az ipar homérosza …. Egy kiváló ember… Alatta a következő dicsének:


Ipari és kereskedelmi életünknek még csak a kezdőkorát éljük. Nem mindig rózsás azoknak utja, a kik ennek szentelik munkásságukat és tehetségüket.

 

A külföldi verseny bénító hatása s az az általános érzéketlenség, mely még mindig kötve tartja a nagy társadalom ama rétegeit, mikor a mi iparunkról és kereskedelmünkről van szó, áthidalhatatlan akadályoknak és nehézségeiknek magyarázója sokszor s az illető lebukik, mielőtt még czéljai megvalósulásához foghatott.

 

Annál nagyobb elismerés és dicsőség illeti azokat, a kik bámulatos zsenijükkel, fáradhatatlan buzgalmukkal s igazi rátermettséggel már is nagyot járultak hozzá az elsőrendű érdekek felvirágoztatásában és megértéséhez. Ezek közül való X. Y. is. …Ki ne ismerné e nevet? Szerény férfiu, ki sohasem dolgozott a reklámnak….”


A „főszerkesztő” ur természetesen ezt a lappéldányt pontosan beküldte a kitüntetett férfiunak, a ki kellemes meglepetéssel olvasta az ő nem létező érdemeinek nagyszerű méltatását és rut hálátlanságnak vette volna, ha az előfizetési díjat (nyugta mindig mellékelve van a laphoz) be nem küldi, ha még olyan borsos is.


Az emberi hiuság s butaság örök kamatjai maguktól hullanak annak az ölébe, a ki jól tudja forgatni ezt a tőkét, mely vagyonná válhat az élelmesség kezében. Különösen vidéki urakat tüntettek ki a dicsérő zsarolók az ódáikkal.


Egy alkalommal vidéken jártamban magam lepleztem le egy ilyen balekfogást, és még meg sem örültek neki.

 

Egy szállodai étterembe tévedtem, késő este, hol nagyon vígan folyt az élet és a pezsgő. Leghangosabb volt a jókedv a hosszu törzsasztalnál. Öreg nyárspolgár ült az asztalfőn az italtól már neki pirosodott arczczal s szörnyen boldogan hallgatta a rája zuduló tósztokat, melyek mind az ő nagyszerű érdemeit fűzték bokrétába.


- Lehetetlen meg nem hajolnunk az olyan férfi előtt, - szónokolt egy pityókos alak – a kinek híre már messze elszállt, tul a mi városunk határain is. Íme az ország szívében is tudják, ki a mi Berti bátyánk! Van már fővárosi lap is, mely gyönyörű szavakkal tolmácsolta a mindnyájunk lelkében élő nagyrabecsülést…


Nem hallgattam tovább. Közbe felfedezett abból a hosszu asztal melletti társaságból egy ismerősöm, s azon melegiben odahurczolt, betelepített a Berti bátyánk dicsőségét zengő gyülekezetbe.
- Ugyan ki az a Berti bácsi?! – kérdeztem az ismerősömtől.
- Meggazdagodott pék! – sugta az – tudod – ő fizeti a pezsgőt.
Szólt és lelkes arczczal koczinitott, mivelhogy a tósztnak vége volt, Berti bácsi egészségére.
- Nem tudom, - folytatta azután – hogy honnan vette ez az a pék az összeköttetést a fővárosi ujságokkal. Nézd csak, miket firkálna össze róla, hát erre olyan büszke!

És ezzel a kezembe nyomott egy lappéldányt, mely tényleg Berti bácsi arczképével feldíszítve, émelyítő módon dicsérte agyba-főbe az öreget. Első pillanatra láttam, hogy sajtóbetyárstiklivel van dolgom.

Meg is mondtam töviről hegyire, lefejtegetve a dicsérő zuglapok ismert machináczióit. Hitetlenül nézett rám. A legfurcsább szemeit Berti bácsi meresztette. Mintha csak azt akarta volna mondani:
- Öcsém, talán azt találod mondani, hogy ez mind nem igaz, a mi itt rólam áll? Minek is jöttél ide?!
Én is azon a véleményen voltam és otthagytam az egész társaságot, mely vidám hangulatban pusztította aztán reggelig a kiváló, s nagyszerű Berti bácsi – pezsgőjét.


De ez még régen volt. Ma már rosszabb lett a világ, s legfeljebb azon örül, s falja a szenzáczió lázas éhségével, ha szidják, a sárga földig lepocskondiázzák szeretett felebarátunkat. A sajtóbetyárok pedig alkalmazkodnak a közönség ízléséhez, s már nem dicsérik, hanem annál jobban szidják s „leleplezik” azt, a kitől egy kis apró pénzt akarnak kizsarolni.

A sajtóbetyárok gárdájához ide kell még sorolnunk a – könyvvigéczeket. Lengyel Menyhért „Falusi idyll” darabjában egy effajta alakot igen ügyes, találó jellemzéssel állított be. A könyvügynök elegáns, de henczegő pózoló alak, kit szolgabírótól kezdve a jegyzősegédig mindenki szerkesztő urnak titulál.
- Fővárosi író vagyok! – mutatkozik be affektáló hangon – és egy kis körutat csinálok Magyarországon. Czélom a magyar irodalom terjesztése, mert Budapesten komolyan foglalkoznak azzal a szomoru ténynyel, hogy a magyar ember nem pártolja a magyar irodalmat. Inkább mindenféle német férczműveket olvas össze-vissza, a magyar irodalom jelesei pedig porleptén ott hevernek a könyvesboltok pultjain. A magyar irodalom vándorapostolaként szegődtünk hát el…

A hallgatóság természetesen elismerőn bólint és tiltakozik is kissé: dehogy nem pártolják a magyar irodalmat! Ez a vesztük.
Már ott van előttünk egy megrendelési ív, mely csekély részletre valami díszkötéses férczelményt rendeltet meg az aláíróval.
Az egyik is, a másik is aláírja. Szinte restelkednének, ha nem tennék. Az árát aztán nyögik éveken át.
Mit törődik vele a vigécz? Ő zsebrevágja a províziót.
- Hát mit csinálnak a kollégák? Mondja csak, milyen ember az a Mikszáth Kálmán? Sokszor jön vele össze? – ostromolják aztán a vigéczet.
- Oh igen, együtt pikkolózgatunk. Hát már öreg az öreg! De azért szeretem. Jóravaló ember!
Emigyen diskurálgat el a fővárosi „hírlapíró”, a ki természetesen egy sort sem tudna becsületesen leírni.


Hátha ilyen csalafintasággal a magyar illusztris írók műveit elhelyeznék, nem is volna az ellen olyan nagy kifogásunk. A magyar ember tényleg elég közönyös a saját irodalmával szemben. A baj azonban az, hogy ezek a vigéczek többnyire bécsi czégek vándorló expoziturái, a kik erőltetett, értéknélküli magyar kiadásokkal csillapítják profitéhségüket. S ezért kell a sajtóbetyároknak e fajtájával szemben óvatosaknak lennünk.

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98