Midőn Münchenbe került, a históriai irány épen delelőjén volt s nemcsak a festészetben, mely a múlt hatalmas eseményeinek, a történelmi pathosnak ábrázolója, a történelem eseményeinek illusztrátora, regéinek mesemondója, intimebb életének is megfigyelője lett, hanem az élet összes kulturális vonatkozásaiban uralkodott a hisztorizmus jelszavai egyaránt döntők voltak a jogtudomány terén, az irodalomban, mely bőven ontotta a történelmi regényeket, s ebben az időben kezdődött az iparművészet terén új stílus alkotása helyett, a történelmiek másolása, kombinálása.

Midőn Székely ezen hatalmas áramlatba kerül, az ő lelkében is elő volt készítve ezen irány talaja, nemzeti katasztrófánk a kedélyeket ekkor még hazánk múltjába való menekvésre utalta. Egy nagy feladat kezdett derengeni előtte, megalkotni a magyarság fényes momentumokban bővelkedő történetének festészetét, megfesteni a mult dicsőséges jeleneteit akkor, midőn a nemzetnek még nem volt jelene.

Első történeti képét 1860-ban festi meg, ez II. Lajos a Csele patakban. Képe feltűnést keltett, még Londonban is kiállították, s midőn 1861-ben Pestre került, báró Eötvös József felhasználta a közvélemény lelkesedését gyűjtést indított, melynek révén a kép a Nemzeti Múzeumba került.

1861-ben festette meg Dobozyt, melyet a székesfehérvári nők vettek meg a múzeum számára 1864-ben az az öröm érte, hogy idegen honpolgár létére a bajor nemzeti múzeum egy freskóját, a VII. Károly bucsúját vele festették meg. Báró Eötvös József és báró Kemény Zsigmond hívására 1865-ben hazatért, miután rövid ideig Párisban tartózkodott s Hollandiát is beutazta.

Nagy étvágygyal, sok reménységgel jött haza, a nemzet szabadsága ébredezőben volt a nemzet fényes múltja iránt való hazafias lelkesedés, mely minden téren hangosan kezdett nyilvánulni, azzal kecsegtették, hogy tág tere fog nyílni működésének. S valóban az első években el is volt munkával látva.

1865-ben a modori templom oltárképeit festette renaissance stilben, 1867-ben kiállított képét, az Egri nőket, ismét közadakozásból, még pedig maguk az egri nők vették meg a múzeum számára, megrendelésre készült a mohácsi csata, mely a párisi Szalont is megjárta s ott is feltűnést keltett. 1871-ben alkotta az V. László és Cilieit, majd legjobb képét, a Tökölyit festette, melyeket az állam vásárolt meg.

Csakhogy ezzel nemcsak s magánosok áldozatkészsége apadt ki, hanem az államé is, megrendeléseket nem kapott, hogy meg tudjon élni, rajztanári állást kellett az állami rajziskolában vállalnia. Meglehetősen elkedvetlenedve panaszolta ekkor, hogy sem művészi élet, sem művészeti érdeklődés nincsen Pesten.

Ezzel életének, művészetének első kora le is zárult. Ezekben az első műveiben Piloty tanítványa volt sőt nem is annyira magáé Pilotyé, mint a historizmusé általában. A történelmi iskola illusztráló tendentiái nála erős egyéniséggel párosulnak. Képeit erős pathetikus lelkesedés járja át, s az ö pathosza nem üres, mint annak idején csodált mesterének gesztusai, lelkesedése nem az a sokszor mesterségesen felidézett bámulat a múlt iránt, ettől megóvta őt lelkesen lángoló hazafias lelkesedése, mely tartalmat adott alakjainak.

Rendszerint valami a drámai jelenet kifejtésének tetőpontján ábrázolja hőseit. Az ábrázolás hangsúlya nála felvonulásokon, csillogó ruhákon, fegyvereken nyugszik, melyek lehetőleg korhűek törekiednek lenni, hanem a lelki momentumok kidomborításán. Ezért, hogy az érdeklődést a kép gondolati középpontjától el ne vonja, kevés alakkal dolgozik, s a kép vonalai mind ehhez az egy erősen hangsulyozott lelki középponthoz sietnek, a színezés is szigorúan alá van rendelve a kép eszmei kompozicziójának.

Szigorúan megkomponált képek ezek mind, melyek lineáris harmóniára, kiegyensúlyozottságra törekednek, oly törekvés, melynek törvényeit az olasz renaissance s még inkább a barokk festészetének analíziséből vonta el a történeti iskola.

Annak a nagy tevékenységnek, melybe élete egész reményét helyezte, mindinkább tünni kezdtek feltételei, a társadalom szellemi, anyagi energiáit a gazdasági élet, a czivilizáczió megalapozása kötötte le, kulturális áldozatokra kevés eszköz maradt. A visszavonult művész csak kevés álmát valósíthatta meg.

1885-ben festette a Zrínyi kirohanását, előbb a Vigadó falképein is dolgozott majd a Deák-mauzoleum freskóit bízták rá, a királyi várban is festett kisebb képeket 1887-ben a pécsi székesegyház Szent Mór kápolnáját díszítette freskókkal.

E képei, eltekintve a freskó karakterével együtt járó különbségektől, művészetének fejlődését változását mutatják. Fiatalkori müveivel szemben sokkal fejlettebbek a lineáris szerkesztés, a vonal monumentalitása szempontjából, de az a fiatalos lelkesedés, mely ifjúsága műveit oly kedveltekké tette, e képeiből már hiányzik, több bennük sokkal a formai megoldás, de hiányzik belőlük az élet lüktetése, erősen érezni rajtuk az olyannyira abstrakttá vált kései német historikus festők hatását.

A kilenczvenes években a művészetben már új és új irányok kezdtek felmerülni, a történelmi festészet iránt Európaszerte lelohadt a lelkesedés, sőt erős támadások hangzottak el ellene; Székely teljesen visszavonult a nyilvánosság elől. Csak nagy rábeszélés után sikerült reábirni, hogy 1900-ban műveiből, műtermének gazdag anyagából kiállítást engedjen rendezni.

A kiállítás megnyílt s a műbarátok meg voltak lepetve, hogy daczára festészete történeti jellegének, mely a kornak nem volt sympathikus, mily sok tanulságot s élvezetet nyújt e gyűjtemény, mily sok festői meglátás, ötlet, frisseség rejlett vázlataiban.

Feltűnést keltettek dekoratív frízei gazdag fantáziájukkal, vonalaik lágyságával, tájképvázlatai impresszionista könnyedségükkel s már akkor is nem egy hang hallatszott, mely sajnálkozott azon, hogy a nagy művész nem talált alkalmas környezetre, melyben tehetségeit kiélhette volna.

Feltűnést keltettek ugyanekkor kiállított arczképei és arczképvázlatai is. Székely igen jó portraitfestője volt korának, a mit jó hangsúlyozni, mert ezirányú működése, képei magántulajdonban lévén szétszórva, nem igen talált eddig hangsúlyozott elismerésre.

Mint portraitfestőt disztingvált, óvatos realizmus jellemzi. E képeiből, melyeket férfikorában alkotott, tejesen hiányzik már az az ifjúkori póz, mely ifjúkori önarczképéről még reánk tekint; derült, nyugodt világfelfogás, határozott érzék a bájosság iránt hatja át őket. Erősen illuziókeltők, ha nem is ismertük ábrázolásuk tárgyát élethűeknek, valószerűknek látszanak, a mi a legfőbb dicsérete az arczképfestőnek.

A magyar festészet történetében helyét ifjúkorának lelkes történelmi képeivel vívta ki. Ezen a téren nemcsak az első úttörők közé tartozik, hanem a legtehetségesebbek közé is. Midőn ő képeivel megjelent, fellépése egy új irányt, iskolát jelentett, a Barabás-kor idyllikus művészetét hatalmasabb, a lelki életet nagyobb mozgásba, nagyobb együttérzésbe sodró művészettel váltotta fel; a magyar festészet történelmi korának ő az alapvetője, ki a nyugat akkori művészetének eredményeit juttatta érvényre Orlai primitívebb iskolájával szemben.

Kortársai mellett is megállotta helyét. Than Mórnál sokkal tehetségesebb volt, Lotz nagysága a bájos könnyed szépség ábrázolásában rejlett a pathetikus történelmi hangulatnak Székely volt e korban legnagyobb ábrázolója S hiszszük, hogy a jövő számára is él vezetéssé fogja tenni alkotásait a lelkesedésével egységesen egybeforrott művészet.

Farkas Zoltán.