Benne vagyunk már az új esztendőben, de a régi baj még itt van a nyakunkon. A politikai válság nem akar vagy nem tud elmúlni. A várakozás terminusai, egyik a másik után, elmúlnak, de megoldás nincs, csak a válság medre lesz egyre mélyebb és egyre szélesebb.

A parlament munkaképtelen, a kormány van is, nincs is, minden merev tétlenségre van kárhoztatva, semmi se mozdul, csak időnként nagy lótás-futás támad a politika porondján, hogy azután hirtelen megint megálljon minden. Újra meg újra fölhangzik, hogy – hamarosan ütni fog a válság megoldásának órája, de az óra bizony csak berreg, mire ütnie kellene – megnémul.

Deczember 30-ikát is döntő napnak hirdették. Ezen a napon jelent meg Lukács László után Justh Gyula, a bankosok vezére a bécsi Burgban audienczián az uralkkodó előtt és háromnegyed órai kihallgatás után teljesen eredménytelenül de a csalódása tetejében egy súlyos, nagy tanulsággal távozott a király szobájából.

Ez a tanulság a milyen keserves Justh Gyulának, olyan teljes igazolása azoknak, a kikkel a bankot terminusra követelők vezére, noha egy az elvük, programmjuk, végső czéljuk – ellentétbe került. Justh Gyula és társai azért törték ketté, azért bontották meg az egységben hatalmas függetlenségi tábort, mert hirdették és hangoztatták, hogy az önálló magyar bankot 1911-re meg lehet és meg is fogják csinálni.

Olybá tüntették föl a dolgot, mintha ennek csak – Kossuth Ferencz és az ő hivei lennének az akadálya. Az a Kossuth Ferencz, a ki zászlója, vezére volt a függetlenségi elvek diadalmas térhódításának és a ki a hatalom polczán állva se szűnt meg soha, egy pillanatra sem ezeknek az elveknek bátor és szilárd szószólója lenni. Az a Kossuth Ferencz, a ki a válság alatt is számtalanszor kijelentette, hogy törhetetlen hive Magyarország gazdasági önállóságának, de egy terminusért, a melynek a megtartása lehetetlenség, nem hajlandó pusztító válságok viharaiba bocsátani a nemzetet.

De Justh Gyula és türelmetlen társai a tapasztalt vezér higgadt és bölcs szava után indulni hajlandók nem voltak. Az indulat odáig vitte őket, hogy pártszakadást idézvén elő, inkább hittek Lukács Lászlónak, a hirhedt ischli klauzula édesapjának, az Ausztriával való gazdasági közösség régi szolgájának, mint Kossuth Ferencznek.

Föl tudták tenni, hogy Lukács László meghozza Magyarországnak azt a gazdasági önállóságot, a melyért Kossuth Ferencz, minden törvényes önállósági törekvés ezer harczban kipróbált vezére, hasztalan szállt síkra. Meg voltak győződve róla, vagy legalább el akarták hitetni magukkal és az országgal, hogy rábirhatják az uralkodót arra, a mire Kossuth Ferencz hasztalan igyekezett rábirni. Szomorú dolog, de nem váratlan, hogy megcsalódtak.

Nincs, nem is lehet magyar ember, a ki ezen a csalódáson vagy kudarczon örülni tudna. Kinek szerezhet ez országban örömet az a megbizonyosodás, hogy törvényes nemzeti jogaink érvényesülésének odafönt Bécsben „leküzdhetetlen akadályai” vannak? Kossuth Ferenczczel sok méltatlanság történt a bankosok részéről, de bizonyos, hogy ha Justh Gyulának sikerült volna meghoznia az önálló bankot, ő maga se örülhetett volna jobban a sikernek, mint a hogyan Kossuth Ferencz örvendett volna neki és a csalódása neki magának se fájhat jobban, mint a mennyire Kossuth Ferencz fájlalja.

Mert most már be kell látnia a bankosoknak is, hogy nem a hatalom féltése volt az, a mi Kossuth Ferenczet a végletes lépések megtételétől visszatartotta és a mérséklet álláspontjára szögezte, hanem a viszonyok tiszta ismerete, a mit most már Justhék is – egy fájdalmas csalódás árán – megszereztek maguknak. A mi most már ezután következik, természetesen nem lehet más, mint a nemzet jogaiért való küzdelem folytatása, de e küzdelemben érvényesíteni kell a kudarcz tanulságait. Justhéknak be kell látniuk tévedésüket és férfiasan levonni e belátás következtetéseit. Megtanulhatták most, hogy nem Kossuth Ferencz ellen kell harczolni, a ki ugyanazt akarja, a mit ők, hanem együtt kell harczolni ama merevség ellen, a mely gátat emel a nemzet minden törekvése elé.