A közös hadsereg négy évtizeddel ezelőtt 1868-ban teljes létszámban összesen nyolcszázezer emberből állt.

Az első nagyobb arányú fejlesztése 1889-ben körülbelül 300.000 emberen állapított meg, a teljes hadilétszáma történt, a mikor a hadsereg békelétszáma pedig egymilliószázezer emberre emelkedett, a mi háromszázezer főnyi szaporodást jelentett.

A mostani reform ennél is nagyobb arányú. A békelétszám a reform szerint 50,000 emberrel, tehát körülbelől 350,000 főre, a teljes hadilétszám másfélmillió emberre, tehát a negyven évvel ezelőttinek csaknem a kétszeresére emelkedik.

A véderőreform megvalósulása után Magyarország az eddig 44.000 helyett 68,000 ujonczot ad a közös hadseregnek, a kik közül – minthogy a gyalogsági szolgálat két éves lesz – 50,000 ember két évig, a lovassághoz kerülő 15,000 ember három évig, a tengerészetnél pedig 3000 ember négy évig marad a zászló alatt.
A reform tehát vérben és pénzben óriási új áldozatot követel a nemzettől. Hogy ez a követelés mennyiben jogosult, ezt megvitatni és megvilágítani a reform parlamenti tárgyalása lesz vitatva. Az bizonyos, hogy a hatalmi versengés a monarchia biztossága érdekében szükségessé tette a véderő fejlesztését, e fejlesztésnek csak a mértéke vitatható.

Nem vitás azonban az, hogy a magyar nemzetnek a tőle követelt új áldozatok fejében bizonyos kárpótlást kell kapnia. Gazdasági kárpótlást a hadsereg szükségleteinek magyar forrásokból való beszerzésében és erkölcsi kárpótlást nemzeti egyéniségünknek, jogainknak és kivánságainak a mostaninál fokozottabb mértékben való érvényesülésében. A hadseregnek a nemzetének kell lennie olyan arányban, a milyen arányban a nemzet alkotja és eltartja. Ennek az aránynak megszerzése és biztosítása lesz a véderőreform parlamenti tárgyalásának legfőbb és roppant fontosságú föladata.