A volt hadügyminisztert, báró Schönaichot nyugalomba küldték, s új hadügyminiszterül kinevezték helyette, Auffenberg Móriczot. A magyarságnak semmi oka sincs, hogy az egyik távozása fölött bánkódjék, s a másik eljövetele fölött örvendezzen.

Schönaich is eldicsekedett vele, hogy nagyon szereti a magyarokat, de tetteiben ennek nem volt látszatja, Auffenberg is azzal mutatkozik be, hogy magasztalja a magyarságot, de sokat, a nemzetünk érdekében tőle sem várhatunk. Mert voltaképen mégis csak úgy áll a dolog, hogy egyik német elment, s jött helyette másik.

1867. év óta a törvény betűje szerint a hadsereg közös. De mind e mai napig, egyetlen egyszer sem neveztek ki hadügyminiszterré magyar embert. Külügyminiszter is csak egy volt magyar: gróf Andrássy Gyula.

Hogy kitöröljék a szemünket, a közös miniszterek egyike, a pénzügyminiszter, magyar ember volt az utolsó esztendők alatt. De a közös pénzügyminiszternek tudvalevőleg semmi egyéb dolga nincsen, mint Bosznia igazgatása. Se a magyar politikába, se a monarchia két államának közös politikájába nincs beleszólása. Nagy állása van, de csak egyszerű hivatalnoki teendőket végez, még pedig olyan teendőket, a melyeknek a magyarság érdekeihez nagyon kevés a közük.

A magyar nemzetnek ezer érdeke követelné, hogy egyszer már magyar embert is kinevezzenek hadügyminiszterré, de ilyet, daczára hogy jogunk is lenne hozzá, 44 esztendő óta soha se neveztek ki. Pedig a hadsereg csak akkor válhatnék igazán jó barátunkká, ha magyar ember állana annak élén. Az megérezné, és megértené a mi kivánságainkat. Az tudná, hogy nekünk mi fáj és mi az óhajunk. Az méltányolná a mi törekvéseinket, s megtudná becsülni a magyarban lakó érdemet is.

Föltartott fejjel járna a hadseregben a magyar katona, s nem kellene azt éreznie, hogy őt mellőzik, csak azért, mert magyar, s igazán még ma sem bíznak benne. Mert az maga is a legnagyobb mellőzés, hogy több mint négy évtized alatt egyetlen egy magyart sem találtak érdemesnek arra, hogy őtet ültessék a hadügyminiszteri székbe.