Dtum
Login with Facebookk
1912 | Április

Gabányi Árpád - egy pálya vége

Mikor a szinész, harmincz-negyven évi szolgálat után nyugalomba vonul, szinte tolakodó sietséggel rajzolódik elébünk egy kép: az öreg, fáradt szinész, a mint elmult dicsőségének dokumentumait bontogatja, régi poros szinlapokat, elfelejtett szindarabok czímeivel és szereplőivel, sárga albumlapokra raggatott ujságkritikáka, hangverseny-progammokat, jutalomjátékok, dísz- és jubiláris előadások aranyos nyomású selyemszínlapját, egy-egy nagy ember névjegyét, ajánló levelét a fiatal sikerek napjaiból, a Nemzeti Színház meghívó levelét, meg sok megfakult fotográfiát.


És igazán nem marad egyébb hátra a szinész munkájából, csak ezek a fakó papirosok, sárga foliansok?
Azt mondják, hogy a szinészi ábrázolás a mulandóság jegyében születik. A színházi lámpások kialszanak és sötét éjszakába vész el minden, amit a szinész fantáziája fölszinre hozott egy forró, nyugtalan lélek kohójából – három rövid órára.

 

Utána azután már hiába gyujtogatják a kegyelet viaszgyertyáit, mert az álmosan pislogó lángnál semmit sem találunk meg többé a szinész törékeny munkájából. Minden elmulik örökre, mint szétpattanó színes buborék, mint homokba rajzolt tündérpalota, a mit elhordott a szél.


A dolog nem egészen így áll. Legalább a nagy művészi tradicziókat őrző szinházakra és ránk szinészekre nem, a kik abból élünk (a fejlődés természetes törvénye folytán), a mit színészőseink ránk hagytak.


És ezen a ponton erőtlenné lesz minden erkölcstelenség, a mely kritikai jelszavakkal ront a nagy, az örökké változatlan művészi igazságok ellen, mert ezeket az igazságokat védi maga az Idő, védik azok a kiváltságok, megalkuvást nem ismerő, vásári sikerekért semmit föl nem áldozó művészlelkek, a kik a kritikától támogatott divatos áramlatok ellenére is, föntartják és tovább fűzik a lánczot maguk és őseik, a maguk és őseik, a ma és a holnap között.


A nagy szinész munkája sohasem veszhet el nyomtalanul. De a szinházi kritikának azért nem áll módjában utólagosan tévedéseket korrigálnia. A revizió itt lehetetlen és az, a mi e ponton áldozatául esett a tudatlanságnak, vagy erkölcstelenségnek, többé vissza nem szerezhető. Elveszett érték marad.


Gabányi Árpádból, immár, nem veszhet el semmi. Távozása daczára is megbecsülhetetlen értékeket hagy itt közöttünk, a miket nekünk kötelességünk szeretettel őrizni és pontosan átadni az utánunk következő generáczióknak. Mert Gabányi Árpád azok közül való, a kiknek árnyaik ott járnak a – régi Nemzeti Szinház üres szinpadán, a kiknek szavuk fölcsendül a meztelen falak között.

 

Köznapi életünk vásári lármája hiába dübörög föléjük, az ünnepélyes csönd egy-egy pillanatában, a nagy akarások, a nagy elhatározások szent perczében egyszer csak érezzük, hogy valami megérinti a szivüket. Ez az – ő érintésük, a diadalmas múlt nagy szinészeié.


Abban az időben, mikor még nem féltünk semmitől, mikor ragyogó arczczal, rettenthetetlen lélekkel rohantunk piros szegélyű messzeségek felé, hova egy föl sem fogott, el sem képzelt ismeretlen csalogat bennünket; mikor a nagy tragédiákból még csak szavak muzsikája csilingel a fülünkbe; mikor ragyogó napfényben gyerekes örömmel uszkálunk nem is sejtett mélységek fölött; mikor nagy nevek, miknek csillogása mögött fájdalmas diadalok, gyötrelmes elbukások rejtőznek, mint tarka szivárványívek csalogatnak bennünket – talán nem is létező jégpólusok felé, szóval a fantasztikus álmok, a tévelygő rajongások idején a Gabányi Árpádok neve és példája az, a mi kiszólít bennünket az élet csöndes zugaiból.


Gabányi Árpád művészi egyénisége a legigazabbak, a legfantasztikusabbak, a legmeggyőzőbbek közül való. Az igazság nyugtalan keresése, az élet külső megjelenésében épen úgy, mint az emberi lélek rejtett mélységeinek kifejezésében, jellemzik az ő alkotásait. Kedélyének meleg kisugárzása valami megmagyarázhatatlan külső szomorúságon tör keresztül. Mintha két ember laknék benne, az egyik, a ki örökké sír, a másik, a ki örökké nevet.

 

Fájdalmas szomorúsága néha tragikus magasságokra nő, jó kedve néha fantasztikus szélsőségekben jár. Mogorva, szenvedő arczczal nézi az élet furcsaságait és szavában a komikumnak valami egészen különös keserű íze van. A mosolyában mindig van valami gúny, a nevetésében valami csalódás. Legbohókásabb alakjaiban mindig érzünk valami szomorú árnyjátékot.


Gabányi Árpád nem tartozik az ugynevezett – egyszerű szinészek közé. Alakjainak lelki világa gazdag, fantasztikus, külső megrajzolása tarka, színes. A valóságot biztosan, meggyőzően oldja fel a neki kedves művészi igazságban. Nem sokat törődik a belső konturok természetességével és a míg külső megjelenése az életrevalóságnak pontos, szinte aggodalmasan keresett aprólékosságait viseli magán, addig a ember belső rajzában túlnő a valóság keretein. Hangosabb, komplikáltabb, kifejezőbb, mint azok a művészek, a kik a rejtett mélységek kifejezhetetlenségeit szeretik.


Gabányi Árpád csak kevés – úgynevezett nagy szerepet játszott, de a kicsiben mindig nagy volt. Ki ne emlékeznék az ő abbé-jára Musset „Ne fogadj fel soha semmit” czímű vígjátékában? Ezt az alig 8-10 soros szerepet a párisi Theatre Francaisban nagygyá tette a – tradiczió, az a legenda, hogy az első előadásra maga Musset tanította be a szerepet az akkor még fiatal Got Edmondnak. A franczia tradiczió ebből a parányi szerepből (melyet mindig a legelőkelőbb művészek játszanak) a legfinomabb franczia abbét formálta, a ki valaha párisi szalonokban megjelent: kaczér, világias, bizalmasa a kastély úrnőjének, a ki minden mozdulatában a királyi udvarok klasszikus abbéjára emlékeztett.


Gabányi Árpádtól ezek a külső finomságok távol állanak. Az előkelően stilizált beszéd, a mozdulatok hajszálfinom elhajlásai neki idegenek. Az ő abbéja nem ismeri a franczia udvarok levegőjét, falun él, a mezőről jön, a rétekről, a hol virágot szed esernyővel a hóna alatt, szemüveggel az orrán, kopott fekete szoknyában, vastag talpú, kopogó czipőben. És mikor megjelenik előttünk széles, piros arczczal, félénk, jóságos mozdulatokkal, bonhomiával teljes komikuma az élet ellenállhatatlan erejével, a valóság és művészi igazság megdöbbentő varázsával hat ránk.


És ez a Gabányi Árpád művészi lényének igazi rajza.
Az ő néhány szavas magyar parasztjait – ugy-e, nem felejthetjük el soha? Milyen ügyefogyottak, milyen szomorúak és milyen mulatságosak. Ezeknek a rajzában olyan diabolikus erő nyilatkozik meg, hogy szinte lehetetlen róluk hű képet adnunk. Csak egy zseniális festő, vagy egy nagy szobrász örökíthetné meg azokat igazán. De az emlékük itt marad közöttünk és a Gabányi-névvel odasorakozik a Nemzeti Szinház dicsőséges ősei közé.


Ivánfi Jenő.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Gabányi Árpád "A bor"- ban "A Pry Pál"-ban Az "Annuskában"  János barát, az a szerep, melyben Gabányi elbúcsúzott
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98