De rövid volt az időnk s kocsikon – képzeljék ebbe is két ló volt befogva – épp ugy mint Viennában – végigrobogtunk egy nagy uton a szállóba. Erről nem is szólok, hiszen tudják az urak, hogy ma már a Balkánon is lehet jó szállót találni. Az ár is éppen annyi, mint nálunk. A Palace, vagy az Astoria. Fejedelmi árak, de a kiszolgálás is ehhez mérten előkelő. A szobámból kilátásom volt a Dunára, akár egy tengerre, mintha csak Nizzába lettem volna a Promenade des Angleis egyik tengerparti Hotelében.

Átöltöztünk s mire leértünk, már a foyer minden vendége tudta, hogy én vagyok én. Meglepett, hát itt is tudják a nevemet: Egy mulatóba mentünk s mondhatom a világ egyetlen mulatója sem szebb, előkelőbb. A páholyunkba egyszer csak bejött egy ur, a neveme szólított s bemutatkozva megmondta, hogy magyar ujságiró, de a beszédjéből inkább azt kellett hinnem, Magyarországon élő angol ujságiró. Ő figyelmeztetett, hogy a mulatóban mindenki tudja, hogy Graham White, a hires angol aviatikus ül a páholyban. Hát most képzeljék el a meglepetésemet. Londonban nem ismernek annyian, mint Budapesten s még inkább meg voltam lepve, mikor a szeretetreméltó meghívást hallottam, hogy másnap nézzük meg az aviatikai telepet. A magyarok ezt nem aerodromnak hivják, hanem aviatikai telep-nek.

Másnap kerestünk egy autotaxit. Hát ezt nem ismerik Budapesten. Mondja ugyan a kisérőnk, hogy ilyen is lesz s a kocsikon lévő taxaméterhez most tervezik az autót, de a kisérőnk sem bizott nagyon benne, hogy jó autót fognak tudni feltalálni. Mert Budapesten uraim semmiféle utánzatot sem akceptálnak, ott minden maguk szerkesztettek és találtak fel az emberek. Sehol a világon olyan furcsa villamos kocsikat nem látni, mint nálunk. Jár az egyik boulevardon egy dreadnought tipusu hatalmas kocsi, ez bizonyára hadicélokra szolgál. Minden kocsi emeletes, hat-nyolc lépcsőn kell felmászni.

Kisérőnk szerzett egy autót s azon mentünk ki az aviatikai telepre. Tudom, hogy ez érdekli önöket. Ez kérem minden képzeletet felül mult. Láttam künn vagy nyolc-tiz az eddigi ismert formáktól eltérő könnyü, valóságos játékszer idomu repülőgépet. Ismétlem, hogy játékszer, mert az anyaguk egy cseppet sem volt komoly. Vashuzalok, szabálytalan, ötletszerü kötések, vékony törékeny lécből készült felületvázok, chiffon- és saillerlinenburkolatu felületeket, hangsulyozom, hogy olyan anyagból való szerkezetek voltak a látott repülőgépek, hogy kizárólag játékszereket szoktak ilyen anyagból készíteni. S most uraim csodálkozzanak. Ezekkel a gépekkel emberek repülnek.

Volt közöttük olyan, aki már tiz-tizenkét városban belépő dij mellett mutogatta magát s ezekkel a gépekkel száz-százötven méter magasra is felröpülnek, némelyik tiz-tizenöt percig is röpköd az aviatikai telepnek nevezet udvaron körös-körül, néhányszor lebuknak, de semmi bajuk sincs. Azt mondják azért, mert nem esznek. Kisérőnk ugyan azt mondta, hogy nincs mit enniök, de ők határozottan azt állítják, hogy a koplalás a legjobb mód a repüléshez.

Ez az aviatikai telep a legnagyszerübb, a legérdekesebb, amit valaha életemben láttam. A gépszerkesztők között van tanár, festő, mechanikus, technikus, asztalos, lakatos mesterségü ur is s ezek az ő kis pénzüket, éjjelüket, nappalukat arra áldozzák, hogy megépítsék az ő saját külön repülőgépüket, hogy ezen repüljenek. A segéderők, a mechanikusok mind ingyen, puszta ambicióból dolgoznak a konstruktőrök mellett, csakhogy egyszer ők is repülhessenek.

Valóságos fanatikus köztársaság ez a telep, magukra hagyva, nem támogatva sem a kormánytól sem dus pénzü arisztokratától, senkitől, semmiből, a maguk erőtlen erejével dolgoznak, hogy repülhessenek. Látták volna uraim, hogy amikor ott megjelentem, mit csináltak azok az emberek. Mintha egy hangyabolyra léptem volna, de a hangyák nem menekültek, sőt összesereglettek. Mint a futótűz terjedt el megérkezésemnek híre s azonnal staféták futottak szét, hogy azok is eljőjjenek, akik hiányoztak éppen akkor. Azt mondanon sem kell, hogy minden egyes ismert nem csak engem, hanem Önt is kedves Hamel, Önt is Mrs Davies, Cook, Cranel, Wilson mindnyájunkat, akik itt vagyunk s valaha ültünk repülőgépen, repültünk s nevünk az ujságban megjelent. Arcképeink a hangár falán függnek s ugy tudják, hogy mi mennyit érünk, mint azt egyikünk sem tudja. Érdemes uraim az életbe, valóságban megnézni, pénzt, időt áldozni, hogy ezt en csak az én előadásomból, hanem a maguk szemeivel lássák.

Van közös anyagbeszerző kasszájuk, erre a célja rendeztek a mult hóban repülést. Százezer ember jött ki azt megnézni. Én is áldoztam erre a célra s adtam nekik néhány shillinget. Volt közöttük egy kis fiatal ember ez az egyik játékszeren felszállt. A szemem, szám elállott a látvány nagyszerüségétől. Uraim! Ismernek engem, tudják, hogy nem vagyok gyáva, de kijelentem, hogy tizezer fontért, ez pedig szép összeg, nem ülnék be egyik gépbe sem, hogy a hendoni aerodromot körülrepüljem. Ez istenkisértés. Ezt a gépszerkezetet és ezt a fiatalembert egyébként még láthatják, valószinüleg ki fogom hozatni Londonba. Ezt egy attrakció! Mi uraim, akik tényleg aviatikát üzünk, mi nem tudjuk, hogy mi az a küzdelem a levegő meghódításáért. Azok a magyarok, akik a rákosi aviatikai telepnek nevezett udvaron koplalnak s dolgoznak, furnak, faragnak az ő játékszereiken, ha repülni fognak, ezek hóditották meg a levegőt....

....Elhallgat... még egy cigarettára nyujt Graham White s a hallgatóság belemélyed gondolataiba. A zöld bőrfotelekben néha hallgatással nézik a kandalló fel-fel lobbanó tüzét s ekkor egy szolga jelenti, hogy Graham White urat a hadügyminiszter várja....

Boross Mihály