Az elmúlásnak bús gondolatával.
Borongó őszi délutánon:
Kibékít egy mosolygós, nyájas arcú,
Egy szép, hitető, csalfa álom.

Hogy itt e földön nem hiában éltem;
Mint hegedűn, a húr szakadtán.
Hangja tovább rezg, a húr lelkeképpen;
Emlékem, ennyi, föntmarad tán!

S egy-egy merengő, bús magános ember.
Verses könyvemmel a kezében.
Álmaimat majd tovább szövi-fonja.
Félig álmodva, félig ébren.

S egy-két dalom, hű szerelmesek ajkán.
Fölcsendül majd holtom után is...
S lesz szív, a ki az én szívemmel érez,
Azután is, - óh azután is!

Tudom, hogy én hű testvér-szívekben
Föntmaradok diadalommal...
A győzhetetlen halált is legyőzöm.
Egy-egy halavány, halk dalommal!

Szabolcska Mihály

JÓSLAT

Jönnek majd más poéták,
Meleg szívű legények,
Erősek és mosolygók,
Nem szomorúk, nem koravének.

Különbek, mint vagyunk ma,
Különbül is dalolnak:
S nem idegen nyavalygást,
De magyarul a magyaroknak!

S a nemzet meg is érti,
Szívébe is fogadja,
S nagy újjászületések
Reményeit ringatja rajta!.....

- Én akkor nem leszek már,
De szent, nyugalmas béke
Száll majd halóporomra,
Elhagyott sírom fenekére!

Szabolcska Mihály


EGY KÉZRE VÁGYOM

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett
Akárcsak én itt, most rád gondolok
S akárki vagy, versekkel ünnepellek,
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
Az életek, a szívek alkuján
És néha ő, a magányos ődöngő
Kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell – nincs kéz a világon,
Mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
Az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra
S mondd, ki lehet, a ki e verset írta,
Ki az a testvér és neki mi fáj?

Kosztolányi Dezső