Pásztor Árpád

ÁZSIA

1910 szeptember 4. Szibéria

Forr már a víz, öntsd a tüzes kövekre,
Hadd szálljon gőze a padmalyra fel,
Míg gyapjas felhő be nem fed lebegve
S a gyöngyöző fa fojtón nem lehel.

Szálljon terjengve fűszer illatárja,
Legyen kábító, ködnehéz a lég,
S ha verítéke testem már átjárta
Gőzfátylas ködből, illatból elég!

Várjon a kád fehér márványmedrében
Ölelő, tiszta víz, puha, meleg.
Csiklandó habja lepjen el egészen,
Odakünt hárfa, dal csendüljenek.

Széttárt kézzel, dús szöveteket fogva,
Melyek, mint bársonyzászlók csüggenek,
Adjon köpenyt rám leányok csoportja,
A míg a víz vállamról lepereg…

Simítsanak lágy, selyeminda ujjak,
Borzolják össze-vissza a hajam…
Nevessenek, ha lopva összebújnak…
Sok tatár lány… Fehér köztük magam…

Perzsa szőnyeggel borítva a díván,
Körém kuporg a sok karcsú virág…
Szultán vagyok, ki parancsol, ha kiván,
Pazar királyság mostan e nyugágy.

Künn ég a nyár… Messziről idelátszik
Az Angara kék, álmodó vize.
A nap a fal mozaik kígyóin játszik
S rásiklik egy isten bronzképire…

Lenkei Henrik
ÖNARCZKÉP

I.

Jáczint után liliom virul,
A liliomot a rózsa váltja fel,
S ha a rózsának szirma porba hull,
Nyomán krizantém szinpompája kel.

Erdőn-hegyen hanczúztam mint gyerek,
Mint ifjú mézes lányajkak körül,
Most ások-ások álomkincseket,
S lesz majd, minek agg szemem is örül.

Mert boldogságom nem ott keresem,
Hol más lohol, Küzd balgatag-mohón:
Az én lelkemnek sok a kevesem,
S mi másnak lócza, nékem büszke trón.

II.
Sohsem jajongtam, sohsem nyavalyogtam,
Vádolva sorsot, embert és eget,
Vérző sebemmel sohsem hivalogtam,
Némán takartam, a míg behegedt.

Ha nem arattam, a mit elvetettem,
Új hévvel kezdtem hinteni magot,
Nem álltam tarlón bálvánnyá meredten,
Átkozva gazdag szomszéd asztagot.

S ha néha mégis kizsendült kalászom,
S duzzadt gerezdem fagy nem törte le,
Vígan eléltem friss borom, kalácsom,
Nem bánva, mit hoz a jövő szele.

III.
A töviseken fel nem háborodtam,
Ha csak közöttük rózsa virított,
Gyönyöröm telt a zúgó záporokban,
Ha csak itattak szomju pázsitot.

Nem hirdetem sötétnek a világot,
Mert hő nappalra hűvös éj borul,
S mert piros almán hernyó foga rágott,
Nem löktem el gyümölcsöm botorul.

Csalódás, kétség bárhogy földre verte,
Mind talpra állt haláltalan hitem.
S hódként, ha sánczom árviz elseperte,
Örökre bízva ujra építem.