A piros tojás
Öröm, kedvesség, szépség, mély értelem – mind megvan ez husvét ünnepének sejtelmes ajándékában, a piros tojásban. A tojás az ébredő élet jelképe, s a kapcsolat, melyet megleltek közte és az ébredő tavasz ünnepe közt, oly naiv s oly kinálkozó, hogy nem lepi meg az embert, mikor megtudja régi irásokból, hogy a tojásnak ez a kultusza régibb, mint a kereszténység, s talán van oly régi, mint az emberi gondolkozás története.
A legősibb följegyzés e kultuszából alighanem az, a melyet a khinai évkönyvekben lelni. A khinaiak tavaszi ünnepén már kétezer évvel Krisztus születése előtt hímes tojással ajándékozták meg egymást az emberek. A keményre főtt tojás volt a főtáplálékuk az ünnep három napján, mert vétett a vallás ellen, ki e napokon tüzet gyújtott.
Valószinű, a tojás héjára festett képekből is következtetni lehet, hogy a khinaiak is meglelték már a tojásban minden keletkező élet jelképét. Az, hogy a régi egyiptomiak, az asszirok, a fönicziabeliek, a zsidók, a rómaiak, az ó-germánok ily szimbólumot láttak a tojásban, egészen bizonyos. Tavaszi ünnepeinken ismert és félreérthetetlen szerepe van a hímes tojásnak.
A germánok Donarnak szentelték a piros tojást; azt tették az elhúnyt hősök koporsójába is, nyilván útravalóul a megdicsőülés útjára, mely Walhallába vitt. A kereszténység nem bolygatta meg a régi népszokást, hanem bölcsen átvette. S a husvéti tojás Krisztus követőinek a feltámadás jelképe lett. A keresztény korszak nem egy régi festett és faragott képen látni a tojásalakú sírt, melyből Krisztus, zászlós kereszttel a kezében, feltámadott.
A hímes tojás pedig most is elválaszthatatlan a feltámadás ünnepétől. Most talán még inkább, mint valaha. Régi, kiirhatatlan hagyományok teszik elképzelhetetlenné a husvétot piros tojás nélkül. A középkorban, mikor a bőjti tilalmak jóval kérlelhetetlenebbek voltak, mint most, (a keleti egyház máig megőrizte azt a szigort) sokáig tartották bűnnek, tojást is enni a bőjt idején.
Az emberek hát kétszeres vágyakozással várták husvét ünnepét s a tojással bőven kavart szép husvéti kalácsot. A nagy nap reggelén elvitték a templomba a tojást s a pap megáldotta. A szentelt tojásból aztán a jó keresztény család juttatott egyet-egyet a jóbarátainak meg az ismerőseinek. Ez a szokás megmaradt akkor is, mikor a bőjt szigora lassan-lassan enyhült és szabad volt már tojást enni bőjtben is.
Csak éppen hogy utóbb már nem nyersen adták a tojást, a tizenhatodik századtól fogva pedig, a régi pogány népek példája szerint, szinesre is festették a héját. Idő múltával a régente szerény és egyszerű husvéti tojás a legpazarabb fényűzés tárgya lett, s azokat a piros tojásokat, melyeket XV. Lajos franczia király osztott szét hívei közt, nagy művészek szebbnél-szebb miniatűrképpel ékesítették.
Egy Watteau és Lancret sem tartották méltatlannak önmagukhoz, hogy a tojás törékeny héján csillogtassák művészetüket. Versailles gyűjteményeiben még most is őriznek két husvéti tojást, melyre Watteau festett képet mme Victoirenek, XV. Lajos leányának tiszteletére.
Utóbb divatja múlt a természetes tojásnak s a czukor- és csokoládé-tojás kelendősége hihetetlenül megnövekedett. A francziák statisztikát készítettek róla, hogy Páris népe évente két millió frankot ad ki csokoládétojásra s feleannyit czukor-tojásra. De a nép, az igazi nép, hű marad a régi idők hímes tojásához. A falusi leány azzal váltja meg a husvéti locsolást. Költészet van e népszokásban s a poézis nehezen szakad el a hagyománytól.
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!